Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Boros Géza: Emlékek egy városról

zók a Keleti pályaudvar várótermében, idős parasztasszonyok a Nagyvásárcsarnokban — nem éppen tipikus városlakók —, de akik maguk is valamiképpen a „lét peremvidékén" állnak, élő kövületek. Arcuk nem mered mozdulatlanságba — egész énekükkel közvetítik a megélt idő méltóságát; sorsszerű kifejezésükkel emberi melegséget kölcsönöznek a magányosság alaphangulatát árasztó városrészleteknek. A magyar főváros megállíthatatlanul európaizálódik — nyilatkozta Hutton az ARTFORUM 1986. októberi számában —, és ezzel a folyamattal nemcsak nyer, hanem veszít is, mégpedig egyéni, összetéveszthetetlen jellegéből tűnik el egyre több. Ezt az „egyéni jelleget" az ötvenes évek európai metropolisaiból általánosítható városképben véli felfedezni: a Népstadion rideg sziluettje, a Dohány utcai zsinagóga belseje, az Uránia mozi aranyozott stukkói, a Hungária (néhai New York) kávéház csillárjai a hajnali derengésben, vagy a Gellért fürdő — mely „az elsüllyedt Titanic gőzöst juttatja eszembe" (Dobai Péter) — bárhol Európában elképzelhetőek lennének, s ez megzavarja az időérzékünket. „Kelet-európaiságunkról" mutatott tablója időnként sztereotipnak tűnhet — (a félmúlt olyan kuriózumainak felvonultatásával, mint például egy háromkerekű Velorex) — talán azért is, mivel túl sok hazai film készült mostanában „az ötvenes évekről". Roland Barthes — a fotográfia avatott ismerője — szerint „a fénykép fantasztikusan keveri a valóságot (Ez volt) és az igazságot (Ez az!). Hutton nem közöl nagy igazságokat fotografikus filmjében — „a mai budapestieknek nyújt át filmet a mái Budapestről. Mégis a város valahogy ellebeg, sodródik az időben, ugyanaz az álomszerűség lengi be, mint a régi fotográfiákat. Budapestje bármennyire is konkrét, időtlen és örökké való: Atlantiszként merül fel a szemünk előtt". (Báron György) Persze tudjuk, Budapest nem ilyen. Hutton városportréja nem hiteles — aki nem itt él, az alig tud meg valamit a városról. Peter Hutton és Mész András figyelemre méltó vállalkozásának hitelét az az igyekezet pótolja, hogy olyan arcát próbálják megörökíteni egy városnak, olyan idők élményében igyekeznek részesíteni bennünket, amelyek tulajdonképpen már nincsenek. „Már nem él, és meg fog halni" — írja Roland Barthes egy arckép alá. Hutton kamerája is ilyen szubjektív jelen időben — és az egyre inkább azzá váló, elmúló térben — mozog. Filmjében a fotográfiának a lényegi ambivalenciáját használja fel (megörökít, de hagy elmúlni), s míg ez a pillanat tart, nem engedi át alanyát az időnek (a felejtésnek), így átfedik egymást a valóság és emléke — úgy is mondhatnánk: sikerül kifognia az időn (amin, persze, nem lehet kifogni) —, tehet ennél többet egy műalkotás? BOROS GÉZA 29