Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Guba Zoltán: Az Orion

A Skubismarcsi van ma szolgálatban, jön a hír. Igazi nevét senki nem tudja, csak azt, ha ő van a portán, hosszú az ellenőrzés. Tessék a táskát mutatni, mondja. Sokakat félreint személyi motozásra is. Élvezi a munkáját. Mesélik, itt dolgozott már akkor is, amikor a gyár fölött a Szent István csokoládégyár emléktáblája díszelgett. Amikor a gyár ideköltözött, több csokoládégyári ember maradhatott. Jóformán mindenkit átképeztek, csak Skubismarcsit nem kellett. Ugyan, mi újat tanulhatna? Skubismarcsi mindent tud a szakmáról. Amit nem tud, az nincs. Legalábbis nem lényeges. Átvágunk a gyárudvaron. Három lengyel munkás közeleg. Négy éve jöttek százhúszan, jó, ha most ötvenen vannak. Év végére csak a nélkülözhetetlenek maradnak, talán tízen, de lehet, annyian sem. Drága a külföldi munkaerő, adja később a felvilágosítást Meleghegyi Józsefné, a terv- és közigazgatási főosztály vezetője. Mára sikerült a vendégmunkásokat hazai szakemberekkel pótolni, olyanokkal, akik a precíziós NC vezérlésű szerszámokat is kezelni tudják. Fekete-fehér készülék már csak Jászfényszarun készül, ezért a színestévé-sorhoz igyekszünk. Nézegetjük a szalagot, figyeljük a tempót. Érdekes, nyoma sincs kapkodásnak. Ja, kérem, mondják az üzemben, ez a modulrendszerű készülékek áldása. A részegységek ide összeállítva, kipróbálva érkeznek. így az összeszerelő szalagnál nem kell az ellenállásokkal, kondenzátorokkal, miegymásokkal bíbelődni. Egy mozdulattal a helyükre illeszthetők az egységek, a kábelek bekötése sem tart soká. Mehet a szalag tovább. — Mire kell vigyázni? — Arra, hogy meg ne sérüljön a panel, valamint a vezetékek helyes bekötésére. Nem túl kimerítő munka, bár a nyolcadik órában zsibbad a derék, a szem is elfárad. Amúgy nem veszélyes. — Egy műszakban hány tévé készül? — Kétszáz, kétszázötven. Mikor mennyi. — Mitől függ? — Alkatrésztől... meg mástól is. — Munka közben mire gondol? — Erre is, arra is. Mindenfélére. Amikor a tévét összeállítják, az indító műszerészekhez kerül, ők keltik életre a készüléket. Nem panaszként mondják, csak mesélik, míg régen itt rakták össze alkatrészenként a tévét, olyan hibákat is produkált a szalag, amilyen még a szakkönyvekben sem szerepelt. Akkor művészet volt az indítás, emeli fel az ujját az egyik műszerész. Ma, hiába, hogy színest gyártanak, csak ipar. Igaz, emiatt csak a buta bánkódik. Ha a műszerészek végeznek, a készülékek negyvennyolc órás „égetése" következik. Ugy tartják, a rejtett hiba ennyi idő alatt előjön. A gyár három év garanciát vállal a termékeiért. Ez pedig nagy idő, oda kell figyelni. Mi újság, kérdi Szvoboda a művezetőt. Az mosolyogva int, hál' istennek, nincs semmi újság. Megvan minden alkatrész, bejött mindenki dolgozni, nem kell a szalagnak állni. Az év végéig 110 ezer tévét kell gyártani, ha nagy baj nem jön közbe, a terv biztosan meglesz. A mikroüzem felé sietünk, Szvoboda 1965-ben a BHG-től került a gyárba, évekig művezető volt itt, nem titkolja, erről a részlegről nem tud elfogultság nélkül beszélni. Rosszkor jöttetek, Ferikém, fogadja a főnök. A félévi dömping lefutott, sokan szabadságon vannak, látod, uborkaszezon van. Erőt gyűjtünk. Nézzük, mit jelent errefelé az uborkaszezon. Az asztalok között összehajolva valami rajz fölött vitáznak. Hallgatózunk, valamilyen csillapításról, lefutási görbéről beszélnek. Fülelünk, mint éhes disznó a makkosban, de nem leszünk tőle okosabbak. Látjuk, valamennyi asztalon oszcilloszkópok, stroboszkópok, mifenék. Mondják, darabja százezer forintnál is többet ér. Gondolhatják, itt mindig észnél kell lenni. Megállítanak egy készülő berendezésnél. Mutatják, a mechanikus résznél mikronnyi a tűréshatár. A legkisebb hiba, rossz érintkezés nagy galibát okozhatna. Állunk, valami okos kérdésen gondolkozunk, olyanon, amiből kiérzik a szakértelmünk: — Mit tud a berendezés? — Ez, kérem, egy kilencszáz csatornás készülék. Elégedetten csettintettünk. Ez igen! Alig néhány perce, hogy megismerkedtünk a mikrohullámú készülékek működési elvével. Percekig tartott, míg kiokosítottak, ezek a berendezések gigahertzes sávban dolgoznak. A hullámok viszonylag kis energiával is jól terjednek, a fényhez hasonlóan irányíthatóak, vezeték nélkül. Ennél sokkal többet nem értettünk, de gondoltuk, bonyolult berendezéssel van dolgunk. — Hány alkatrészből áll? — Kábé harmincezerből. Több kérdésünk egyelőre nincs. Na, végre, jönnek már. Sisa látja meg őket először, őt gitártudása mellett jó szeme is kiemeli az átlagból. Öreg, mondogatja, nekem elég egy perc, megnézek egy nőt tetőtől talpig, rögtön megmondom, motoszkál-e benne valami. Most Simont várta, benne remélt valamit motoszkálni. Verának meleg a tekintete, mint a cserépkályha, jó a lába, dicséri. Meg aztán, az a legszebb, hogy itt lakik két saroknyira. Szempont ez is. Jönnek már, terjed a hír. Érezzük, mintha valami motoszkálna, mozdulna bennünk. Pedig hol van már a tavasz, kijózanító októberi szelek fújnak. Rövid séta után a számítástechnika rejtelmeivel ismerkedünk. Már amennyire kutyafuttában lehetséges. Értesítés érkezik, hogy a tervosztályon befejeződött egy tanácskozás. Meleghegyinének van egy szabad órája. Fogad. A terv- és közigazgatási főosztály vezetője mosolygós asszony. Ma már jártak nála újságírók, nem kell kérdezni, tudja, hogy általában mi érdekli az embereket. — Az éves árbevételi tervünk négymilliárd-hatszázmillió forint. Négyezer-háromszázán vagyunk. Munkaerőhiány nincs, bár néhány precíziós forgácsolót még tudnánk foglalkoztatni. Az elmúlt három évben jelentős, több száz milliós beruházásnak is köszönhetően számos új termékkel jelentkeztünk a piacon, a termelés volumene harminc százalékkal emelkedett. Értékesítési gondjaink nincsenek, elmondhatom, termékeink keresettek. — Milyen gondjaik vannak? — Tőkésimport-keretünk évről évre csökken, a belföldi alkatrészellátás sem megoldott. Több százféle alkatrész hiányzik, sok munkát nem tudunk emiatt egyelőre befejezni. Ez a kényszerraktározás növeli költségeinket, és csökkenti nyereségünket. Vészesen fogy az idő, a tervekről még alig beszélgettünk. Mire készül a gyár, milyen új termékek lesznek? Meleghegyiné elnézést kér, de nem igazi műszaki ember. De tudják mit, felhívom a műszaki igazgatóhelyettest, Simon Józsefet. Majd ő elmondja. Telefonál, aztán diktálni kezdi: — Kijön a kockatévé. Elölről eltűnnek a kapcsolók. Nyugaton ez a megoldás nagyon divatos. A készülék energiatakarékos, hang- és videomagnóval csatlakoztatható, kábeltévé- és telexadás vételére alkalmas. Kész a saját fejlesztésű képmagnó. Ez jelentős importkiváltást tesz lehetővé. Újra az üzletekbe kerül egy, ezúttal távvezérlésű hifitorony. Üjabb telefon, ezúttal dr. Somogyi András főmérnök van a vonalban. — írják, kezdi. — DRF-13/34/68. — írjuk. Ez micsoda? — 13 gigahertzes digitális, mikrohullámú rendszer. Többek között alkalmas távbeszélőközpontok közötti összeköttetésre. Szükségtelenné teszi a kábelfektetést. Még az idén gyártani kezdjük. A másik: IER-64-1500 digitális, mikrohullámú rendszer, egymástól nagy távolságban lévő településeket kapcsolhat az országos, illetve a nemzetközi hálózatba. Jövőre már gyártjuk. Mondok még. Két gigahertzes hibrid rádiórelé. Digitális és analóg információk átvitelére is alkalmas. — Köszönjük, elég lesz. Meleghegyinének indulnia kell. Menetközben még elmondja: tervezik, hogy a gyárban mindenhol bevezetik az önérdekeltségű önelszámoló rendszert. — Ha rugalmas a létszám- és bérgazdálkodás, megvan az önérdekeltség, akkor hatékonyság is van — mondja búcsúzóul. — Hetvenöt éves évfordulóra készülünk, de megpróbálunk fiatalosan dolgozni. Ezt, kérem, írják le. Most, hogy a gyártól a villamosmegálló felé baktatunk, érzem, újra szappanszagot hoz a szél. Finom parfümillatot. A hétszázát, jut eszembe, hiszen jubilálok. Épp tizenöt éve, hogy itt a kerítés tövébe húzódva Stolcz Mariékat vártuk. Nézem a gyárat. A vakolat leverve, kikandikálnak a téglák. Megint új ablakot nyitottak, lehet, új műhely készült, és odébb tették a falat. Minden változik. Csak a kerítés mellett a fiúk nem. Ők megint itt ácsorognak, a délelőttös műszakot várják. Ez az örök az örökké változóban. Közéjük állunk, mintha mi is várnánk valakire. Már csak a szemet kell becsukni. GUBA ZOLTÁN 17