Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: Egyenlőek az egyenlők között

FŐVÁROSI EMBEREK a második és harmadik gazdaság elveszi az emberek idejét, gyengül az értelmiségi, a művész társadalmi pozíciója. És gyengül azért is, mert a gazdasági hierarchiában elfoglalt helye alacsonyabb, mint volt. — A minap egy matematikussal beszélgettem, aki minden harmadik fél évet az Amerikai Egyesült Államokban tölt. Azt magyarázta, hogy miközben a princetoni egyetemen sokkal jobban megfizetik, addig egy egyetemi tanárnak, kutatónak, jóval nagyobb Magyarországon a presztízse. Nincs itt valami ellentmondás? — Van. Olyan konfliktus ez, amivel a magyar társadalom, azt hiszem, még nem nézett szembe. Az ugyanis, hogy nálunk, de Kelet-Európában is az értelmiségnek kiemelt szerepe volt. Ennek elsősorban történelmi okai vannak. Különleges presztízs vette körül. A humán kultúra hatása az emberek politikai, ideológiai, erkölcsi arculatának alakítására elég nagy volt. Ez a tekintély szinte a papi hivatáséhoz volt hasonló. Igen ám, de napjainkra az értelmiség összetétele megváltozott. Lényegesen nagyobb ázsiója lett a természettudományoknak és azok művelőinek. Azt mondhatnám, egyfajta átrendeződés folyik a világban. Egyre inkább a reál tudományok képviselői jelentik a mintát, a példát az őket követő generációknak. És ennek a váltásnak, nyögve-nyűglődésnek vagyunk szemtanúi. — Értem. Az, persze, kérdés, hogy ez a másik értelmiség átvállalja-e, képes-e, és akarja-e felvállalni a filoszok, humán műveltségűek úgynevezett vezető szerepét? — Nézze, Nyugaton is azt mondják, hogy elmúlt a guruk kora. Sartre — csak hogy közeli példát mondjak — még nem csak a szűken vett irodalmár értelmiséginek, hanem egész korosztálynak volt az ideológusa. Ma már szinte anakronisztikus jelenségnek tartják. És ilyen példákat lehet a magyar szellemi életben is találni, hogy csak Németh Lászlót említsem. — Ebből táplálkozik egyfajta nosztalgia? — Természetesen. De a lényeg az, hogy az értelmiségiek ideológiai befolyása, széles értelemben, tehát nemcsak politikai hatása, visszaszorult. Pontosabban áttevődött a másik értelmiségi rétegre. Tőlünk nyugatra ennek konkrét jelei is mutatkoznak. Például abban, hogy a természettudományos értelmiségiek ma sokkal határozottabban foglalnak állást társadalmi kérdésekben, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. És ez nem baj. Az a fontos, hogy tudatában legyenek ilyenfajta felelősségüknek. Gondoljon, például, az orvosok egyre erőteljesebb politikai, erkölcsi és társadalmi jelenlétére. Lassan megszűnik a két kultúra dichotomiája. — Ön úgy véli, a természettudományos értelmiség valamiféle új, reneszánsz emberré válik? — Erről van szó. A teljes kultúrát birtokba vevő, vagy legalább áttekinteni tudó ideállá. Azt hiszi, ez valami ábránd? — Szeretném, ha nem az lenne. Mindenesetre szomorúbb lenne a világ a humán szellemiség nélkül. — Ez a veszély egyelőre, hitem szerint, nem fenyeget. De — bármilyen rezignáltán — azt is észre kell venni és meg kell érteni, hogy a társadalomban, a tudományban, a kultúrában, olyan folyamatok bontakoznak ki, amelyek nem engedik, hogy a 19. századi humán értelmiségi legyen az egyedüli példa, útmutató. — Lehet manapság, akár természettudományos megközelítéssel is enciklopédikus tudásra is szert tenni? — Nem. Ez reménytelen vállalkozás. De olyan mértékben tájékozottnak lenni, hogy az összefüggéseket fölismerjük, ezt lehet. Van olyan fajta nyugtalanság is, hogy miként lehet a természettudományok, a fizika, a biológia eredményeiből, bizonyos filozófiai, etikai következtetéseket levonni. Ebben a tekintetben akár forradalmi változásokat is lehetségesnek tartok. — Sok kiművelt főre van szükség. Iskolára. Jó iskolára. Nem tudom megítélni, hogy oktatási rendszerünk hol helyezkedik el az európai rangsorban. — Az iskola az egész világon válságban van. Elsősorban nem falakon belüli tényezők miatt, hanem attól, hogy mit vár el naponta az iskolától a társadalom, milyen éppen a tudomány, a kultúra állapota. Miközben a kérdéseket szinte évenként másként fogalmazza meg a fejlődés, aközben az oktatásban stabilitásra kell törekedni. Ha még ehhez hozzáteszem, hogy az iskola legfontosabb eleme, a pedagógus, akinek gazdasági és más okokból szintén csökken a presztízse, vagyis nem lámpás többé, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt, akkor ott vagyunk a bajok forrásánál. Való igaz, az iskola nem tudja teljesíteni azt a kettős feladatát, hogy szakembereket és teljes embereket is neveljen. Az elsőben mennek jobban a dolgok, a másodikkal boldogulunk nehezebben. Ha a gazdaság, a társadalom szigorúbb követelményeket támaszt, az ismeretszerzés meg fog történni. A teljes ember formálásában mi sem állunk jobban, mint mások. Mindenesetre van fejlesztési programunk, van erre épített oktatási törvényünk, a többi, vagyis hogy mindez megvalósuljon, azon a kétszázezer pedagóguson múlik, akik az iskolákban dolgoznak. — Ha hagyják őket. — Ha hagyják őket. Igen. És ha vállalják ezt. Az oktatási törvény megpróbál garanciákat teremteni arra nézve, hogy az iskolák egyre inkább a maguk lábára állhassanak. Megszűnjék a tanácsi gyámság. Csak néhány dolgot említek: igazgatóválasztás, nevelőtestületi önállóság, az adminisztráció csökkentése, önkormányzat stb. De nehezebb kezdeményezni, a saját fejünk után menni, mint utasításokat végrehajtani. — Lehet, hogy nehezebb, de vonzóbb. — Jó. De hány százalékban vállalja ezt a kreativitást más értelmiségi réteg? Nem kell válaszolnia. Higgyen nekem, állandó küzdelmet folytatunk, hogy a pedagógusokat arra ösztönözzük, hogy éljenek a lehetőségekkel. A keretek megteremtése, persze, a mi dolgunk, a kulturális kormányzaté, s nem könnyű változtatni, mert a magyar iskolarendszer előírásos, utasításos modellre épül. Nem reménytelen a helyzet. Vannak jó iskolák. És vannak jó tanárok. És vannak szorgalmasan tanuló diákok. Ezt ismerjük el. Nem is olyan régen, felülről irányítva, olyan volt a közhangulat, hogy minden jó. Ma nem felülről kezdeményezve az a közhangulat, hogy minden rossz. Az sem volt igaz, ez sem igaz. — Mi a stratégia? — Nem tudom azt mondani, hogy frontális támadással sikert érhetünk el. Területenként, ágazatonként, iskolatípusonként, ha tetszik, szinte tantárgyanként lehet csak előbbre jutni. — Kétségtelen, vannak jó iskolák. Főleg Budapesten. Mi az elitképzésről az ön véleménye? — Nem nyugtalanít a dolog. Azt vallom, hogy képességekre és funkciókra kell alapozni az elitképzést. Mit jelent ez? Létrehozni, például, a kétnyelvű gimnáziumot. Most mintegy ötszázan kezdik tanulmányaikat ilyen iskolában. Ötéves a képzés. Ez bizonyos értelemben elitképzés. De úgy, hogy nem társadalmi megkülönböztetés alapján történik a kiválasztás. És ez a lényeg. Annyira tekintetbe vettük ezt, hogy beállítottunk nulladik évfolyamot, ahol intenzív nyelvtanulással esélyegyenlőséget igyekszünk teremteni. De csak az induláshoz. Bevallom, nagyon büszke vagyok erre. Hogy mi ezt ma Magyarországon meg tudtuk csinálni, ennek nagyon örülök. Mindenféle külkapcsolatainkat is igénybe vettük hozzá. Megállapodást kötöttünk a British Councillal, az NDK illetékes minisztériumával, a szovjetekkel, a francia kormány megfelelő szerveivel, és remélem, hogy olasz és spanyol megállapodásunk is lesz rövidesen. Ez azért már áttörés. És vannak kísérleti iskoláink is, ahol a szentlőrinci modellt vezették be, tehát az oktatás mellett a termelőmunkában is részt vesznek a diákok. És van más ilyen jellegű elgondolásunk. 12