Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: Egyenlőek az egyenlők között

— Igen ám, de egy kísérlet,,átfutási ideje" az oktatásban tíz év. Legalábbis, akkorra derül ki, ha nem sikerül a dolog. Van ennyi időnk? — A kockázatot vállalnunk kell. — Bizonyosan így van, hiszen ebben a nehéz gazdasági helyzetben egyetlen reménységünk a szellemi tőke. Ezt keltene gyarapítani. Igen ám, de nálunk nemhogy nőne a felsőoktatásban részt vevők száma, inkább csökken az utóbbi években. Hát hogy van ez? — Az igaz, hogy a hallgatók számát tekintve a sereghajtók közé tartozunk Európában. Nem ugyanez a kép, ha a diplomások számát nézzük. Vagyis: nálunk nagyon szigorú az előzetes kiválasztás. A felvételi vizsgarendszer. Szerintem, ez még nem baj. — Kérdés, hogy nem kellene-e a szelektálást az egyetemeken, főiskolákon végezni? — Ez is megoldás. Évente jelentkezik negyven-ötvenezer érettségizett fiatal, fölveszünk mintegy 16 ezret. Ekörül minden évben elég nagy a társadalmi elégedetlenség. Való igaz, ezt enyhíteni lehetne a nagyobb nyilvánossággal, vagy az évközi lemorzsolódás szelektív hatásával. De valójában ez is gazdasági kérdés. Ehhez eszközök, oktatók, épületek kellenek. — És, persze, sokáig tartottunk az értelmiségi túltermeléstől is. — Nem a fölmérésben volt a hiba, a munkaerőtervezés nagyjából jól fölismerte a jövő mozgásait. Az élet mondott ellent a számoknak. — Mindezek ismeretében, mennyit ér ön szerint a magyar diploma? — Nézze, a ma végzettek, ha kijutnak nyugati vagy amerikai egyetemekre, nem kell, hogy kisebbrendűségi érzéssel kezdjenek a dolgukhoz. És vannak kiugró tehetségek is. Itthon más a kép. Először is a kutató, az elméleti és a gyakorlati ember nem értik egymást. Más nyelven beszélnek. A technika, a technológia, a háttérgazdaság korszerűtlen. Nehezebb a dolguk. Kevesebb a drága műszer, a jól felszerelt intézet. De olvassa csak el a Spiegelben, hogyan nyilatkoznak a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyugatnémet hallgatói az oktatás színvonaláról. Mindjárt dagadni fog a keble. — Műveltebbek ma a magyarok, mint, mondjuk, húszhuszonöt évvel ezelőtt? — Ami az iskolázottságot illeti, a számok feltétlenül bizonyítanak. És itt van a hierarchia: az egyetemet végzettek jobban érdeklődnek a szellem világa iránt, mint az érettségizettek, akik érdeklődőbbek a nyolc általánost végzetteknél. Általában. Ilyenformán tehát műveltebbek vagyunk. Na most, ha azt kérdezi, mennyivel kulturáltabbak, nehezebb egyértelműen válaszolni. Mostanság olyan értékrendszer-átalakulás, és ezzel együtt bizonyos válság ment végbe a társadalomban, hogy nagyon nehéz még azt is megmondani, mit tartok kulturált magatartásnak. Úgy érzem, nálunk sok konfliktus forrása az emberi kapcsolatok kulturálatlansága. — Engedjen meg végül néhány személyes kérdést. Egyszer azt mondta, hogy a tizenkét órás munkanap természetes az ön számára. Nem sok ez egy kicsit? — Nézze, voltak nehezebb periódusai az életemnek. Betegségek, miegyéb. De fizikailag egészen jól bírtam ezt a munkatempót. Még bizonyos örömmel is eltöltött, hogy nem fáraszt a sűrű élet. Persze az évek múlásával nem lesz fiatalabb, ellenállóbb az ember. Lehet, hogy egy kicsit lazítanom kellene a gyeplőn. De ha napközben robotolok (mert nem lehet tagadni, ilyen része is van a hivatalnak) és este, például elém kerülnek Savoyai Jenő jelentései VI. Károly császárhoz, melyek arról szólnak, hogyan akarták Rákóczit elfogni, amikor Törökországba ment —, nos, ilyenkor az élmény felér egy kombinált doppinginjekcióval. Most ugyanis A bujdosó Rákóczi című könyvemmel foglalkozom. Ilyen egyszerű a kikapcsolódás. — Budapesti ön? — Nagyenyeden születtem, egy kisvárosból, bár szellemiekben gazdag kisvárosból, Kolozsvárra jöttem, ahol az elemi iskolát elkezdtem. 1940-ben, a második bécsi döntés után kerültem Budapestre. Számomra a nagyváros különleges élmény volt. Abból a szempontból elsősorban, hogy Kolozsvár áttekinthető, Budapest nem volt az. A megoldás az lett, hogy itt is szűkebb, szellemi várost kerestem magamnak. Tehát Eötvös Kollégium, Pázmány Péter Tudomány Egyetem, könyvtárak, levéltárak, színházak, múzeumok. Nekem Budapest elsősorban kulturális központ, és így élek a fővárosban igazából ma is. Ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapi élet Budapestjével nincs kapcsolatom. Természetesen van. De hadd mondjam azt, hogy nekem nyájasabbak voltak a kolozsvári mindennapok. — Megjelent az ön jelentős közreműködésével az Erdély története. Elég nagy port kavart. Utána egyesek tudni vélték az ön új párizsi lakcímét, vagyis, hogy már bukott miniszter. Mi az igazság ebből? — Kombináció ez. Semmi más. Ha külügyi szolgálatba kívántam volna menni, erre sok lehetőségem lett volna. Hogy küldeni akartak? Lám, itt vagyok még mindig. Egyszerűbb lett volna „érdemeim elismerése mellett" nyugdíjba vonultatni, ha útilaput kívántak volna kötni a talpamra. Ami azonban a dolog lényegét illeti, egységes álláspont alakult ki a politikai vezetés és a tudomány között abban, hogy tudomány és politika összefüggéseit nem vagyunk hajlandók a régi, dogmatikus módon értelmezni. Nyilvánvaló volt, hogy ha ilyen témakörben, mint az Erdély története megjelenik egy tudományos kiadvány, annak politikai visszhangja is lesz. Mindenesetre azt mondjuk el benne, amit mi tudunk Erdély történetének különböző korszakairól, eseményeiről, figuráiról. Tudtuk, hogy a román történetírás és politika más álláspontot foglal el. De úgy ítéltük meg, hogy ez tudományos vita témája, nem a politikáé. A magyar közvélemény ezt el is fogadta. Egyébként nekem az a véleményem, hogyha nem ebben a túlfűtött légkörben kerül sor a kötetek megjelentetésére, korántsem lesz ilyen kalamajka belőle. Bizonyos történeti tételek tűlpolitizálása következett be. De én ezt sem tartom jóvátehetetlennek vagy a békés egymás mellett élést akadályozó tényezőnek. Nem hibátlan műről van szó, nem is tévedhetetlen szerzők alkotásáról. Tudományos fórumon szívesen elemeznénk az Erdély történetét. De egyenesen sértőnek tartom, hogy a Horthyrendszer politikai ideológiájával akarják kapcsolatba hozni a könyvet. Nacionalizmust, reakciót, fasizmust és a népek lebecsülését emlegetnek. Ez annál is furcsább, mert a terület, amiről szólunk, ma Romániához tartozik, és nincs épeszű ember, aki határrevíziós kérdéseket vetne föl ma Magyarországon. Inkább az együttműködésről van szó akkor is, amikor a közös történelem eltérő vonásairól beszélünk. — Bennünk magyarokban kettősség van: egyfelől kishitűség, másfelől valami küldetéstudat. Nem így látja? — Nemcsak én látom így, egész történelmünk bizonyíték erre. Szerintem ezt a küldetéstudatot ápolni kellene, mert válságos időkben hajlamos a nemzet önmagát alábecsülni. Pedig az tényleg egyedülálló, hogy egy ilyen elszigetelt nyelvű és kultúrájú nép, mint a magyar meg tudott maradni. Nem akarom eltúlozni a patriotizmust, de kétségtelen, hogy mi ennek a kontinensnek a kultúrájában, tudományában és művészetében tényleg tudtunk eredményeket fölmutatni. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy valamiféle hipertrófiás nemzeti tudattal kellene föllépnünk, hogy a magyarság számára valamiféle vezető szerepet kikövetljünk. Ilyesmire igényt nem tarthatunk. De arra, hogy legyünk egyenlőek az egyenlők között — arra igen. MÜLLER TIBOR 13