Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - Kiss Károly: Leningrád

látott szovjet törekvések eredményei. Célszerűségük mellett nyilván ezek is csak arra valók, hogy a nem eléggé átgondolt várostervezés múlandóságáról tanúskodjanak. Viborgi bolyongásaim során a Legyőzhetetlenek sugárútján kimentünk a Piszkarjovói temetőbe. A 26 hektárnyi hatalmas sírkertben 600 ezer ember hamvai pihennek; a 900 napos ostrom áldozatai; a védősereg katonái és a polgári lakosság hősi halottai. A forradalmak fővárosát csak az érti és érzi igazán, aki egyszer elzarándokol a Piszkarjovói temetőkertbe. A szívemben élő mai Leningrád-kép szegényesebb lenne, ha nem láttam volna a hatalmas tömegsírok gránittömbjeit. Önmagában is vonzó látványosság a Nyevszkij proszpekt. A csaknem öt kilométer hosszú sugárút pazar palotáival és templomaival, elegáns intézményeivel és üzletházaival már a tudatos városépítés diadaláról tanúskodik. Legalábbis, ami a házak magasságát illeti: négy-öt emeletesek, és egymáshoz igazodó arányuk meghatározza a széles sugárút építészeti egységét. A város központját átszelő főút valójában Leningrád ütőere, a „Szentpétervár és Moszkva Építési Bizottság" előrelátó tevékenységének köszönheti létezését. Ez a testület határozta el ugyanis, hogy O-roszország székvárosát az európai fővárosokra jellemző rendezési elvek szerint építsék és fejlesszék, kihangsúlyozva a birodalom jelentőségét. A megfontolt városrendezési és szépészeti elvek eredménye valóban lenyűgöző hatást kelt. Még az sem szúr szemet, hogy a barokk és a klasszicizmus stílusában épült paloták sorát itt-ott megtörik a szecessziós cirádákkal ékes üzletházak és bérpaloták, a régvolt orosz kapitalista réteg ízlésvilágát fitogtatva. Egyikenmásikon fölismerszik a hivalgó kivagyiság, ám kőtömegük végül is belesimul a nemesebb környezetbe. Betértünk egy hatalmas szakáruházba, ahol az elektronikai ipar ezernyi termékét kínálták. Tucatnyi televíziótípust, a színesből is többfélét, a képernyő mérete is sokféle volt, a cigarettadoboznyitól az egészen nagyokig sok-sok készülékfajtát láthattam. Minőségüket nem tudtam megítélni, mindenesetre a választék széles körű volt. Nem is szólva a rádiókról: a zsebbe való elemes készüléktől kezdve a tekintélyes külsejű sztereocsodákig, számos rádióféleség ott sorakozott a polcokon. A hazai ipar termékei, akárcsak a lemezjátszók, erősítő berendezések és magnetofonok. A pultoknál ácsorgó bámész vevők pokoli zenebonában mustrálták, hallgatták az áhított portékákat. Magam is zúgó fejjel, szinte kábulatban szemléltem, hogy Leningrádban minő választékot kínál a szovjet elektronikai iparág. Egyik hosszú szekrényben csinos számítógépek csillogtak, kellették magukat: a zsebbe valóból többfélét is láttam. Mellette volt a fizetőhely, ahol türelmes sor állt; pénzt és blokkot szorongattak kezükben a várakozók. A pénztárgép mögött ülő idősebb hölgy serényen dolgozott, ám nem a korszerűnek tetsző masinába ütötte be a fizetendő tételeket. A pénztárgép ugyanis nem működött. A pénztáros keze alatt golyós számoló — szcsoti —, azt csattogtatta serényen, fürge ujjaival, azon végezte el számításait, ha több tétel volt a blokkon. S még bélyegzőt is ütött a cédulákra. Az építőművész-szövetségben, a volt Polovcov-palota fogadószobájában tájékoztatott Borisz Nyikolajevics Omjatov építészettörténész, aki tizenkét esztendeje foglalkozik a város műemlékvédelmével. Leningrád történelmi emlékeinek védelmét már a forradalom után hozott szigorú törvények is kánonba foglalták. Korábban a város belterületén viszonylag kevés épület állt műemléki oltalom alatt, de most csupán Leningrád belső negyedeiben 1500 építészettörténeti emléket s további 1600 műemlékjellegű épületet véd a törvény. Történeti igazolványt adtak minden objektumnak, ezen föltüntetik, mikor épült, ki tervezte s azt is, hogy az idők folyamán milyen célokra szolgált. Egy szakemberekből álló csapatnak az a dolga, hogy a leningrádi műemlékek állapotát ellenőrizze. Leningrád, Moszkva és Kijev történelmi emlékeit a kulturális minisztérium hatáskörébe utalták. A forradalom után nem volt szükség az építészek és restaurátorok közreműködésére, de őrség óvta a város műemlékeit. A kilencszáz napos ostromzár idején — kivált a külső körzetekben — úgyszólván minden műemlék elpusztult; erre a sorsra jutottak Petrodvorec (Peterhof), Lomonoszov (Oranienbaum), Puskin város (Carszkoje Szelő) és Gatcsina értékes történelmi emlékei. A bombázások és belövések következtében a város műemlékállományának egyharmada ugyancsak súlyosan megsérült. A megmaradt épületekben pedig az elvizesedések okoztak pótolhatatlan veszteségeket. A műemlékvédelem leningrádi emberei még az ostromzár idején is dolgoztak. Mentették, ami menthető volt. Munka közben halt hősi halált a műemlékvédelem leningrádi főnöke is. A háború után Leningrádot kiemelt műemlékvárossá nyilvánították, s elsőbbséget kapott a helyreállítási munkálatokban. A föladatok bonyolultságát jelzi: külön építész- és restaurátoriskolákat kellett létrehozni, hogy a régvolt korok építési és egyéb eljárásait, valamint a fölhasznált anyagokat tanulmányozza, hogy az itt képzett szakemberek minden lehetséges technológiát elsajátítsanak. Egy-egy munkálat elvégzése közben olykor nagy viták támadtak, de a Lenin-mauzóleumot tervező Scsuszev határozott állásfoglalásának köszönhetően úgy döntöttek, hogy azonnal neki kell látni Leningrád teljes műemléki helyreállításának. A nagy költségeket kívánó föladatokat teljesítették, noha még sok a tennivaló, mivel 1976 óta szigorúbb műemlékvédelmi elvek szerint dolgoznak. Leningrád műemlékvédelmére csupán 1983-ban 29 millió rubelt (csaknem félmilliárd forintot!) fordíthattak. Több pénzt is kaphatnának, de nincsen elég munkaerő. Ugyanakkor a szakmunkások is nagyon megfogyatkoztak. Most, akárcsak a háború után, szakiskolákat indítanak, hogy az eredeti anyagok megmunkálásának módját elsajátítva, a technológiai ismeretek mellett megismerjék azt a kort is, amely e műemlékeket létrehozta. A jövőben itt dolgozó kőművesek, asztalosok, öntők és aranyművesek művelődéstörténetet is tanulnak. Csak így válhatnak jó szakemberré. A' tsétálunk a Csók hídjához, itt áll a Mojka-parton a nagy hírű Juszupov család rezidenciája. Most restaurálták, lássuk hát a különböző munkafolyamatokat, amelyek újjávarázsolták. A palota arról nevezetes, hogy az utolsó Juszupov, a tulajdonos , Felix herceg itt ölte meg 1916 decemberében Raszputyint, a cári család bizalmasát és ártó szellemét. E gyilkossággal valójában az önkényuralmat igyekezett megmenteni az orosz arisztokrácia. A herceg Párizsba emigrált, itt hagyta drága műkincsekkel zsúfolt palotáját, benne 45 ezer műtárgyat, Tiepolo-és Rembrandt-képeket, ónixból faragott kandallókat és ugyancsak itt maradt a másfél ezer kilogramm súlyú ezüstgyűjtemény. A forradalom után a svéd követségnek adott szállást a csinos, kétemeletes palota. Kincsei az Ermitázsba és az Orosz Múzeumba kerültek. A húszas évek közepén bezárták kapuit, jó ideig üresen állt, csak később lett belőle a szakszervezet égisze alatt működő Pedagógusok Háza, ahol koncerteket és színielőadásokat tartanak ma is. Kamara jellegű színpada és nézőtere elragad harmonikus szépségével, de művelődéstörténeti múltja is lenyűgöző. Itt volt az Ivan Szuszanyin ősbemutatója. Glinka egyébként maga is sokszor játszott falai között, Saljapin-daleseteket is gyakorta rendeztek, és a korszak legjobb dirigensei vezényelték az itt szereplő nagy hírű zenekarokat. Az ostromzár idején két bombatalálatot kapott a Juszupov-palota. A negyvenes évek végére lényegében helyreállították, de a restaurálás apró munkáját ma is folytatják, s erre évente mintegy 250 ezer rubelt költ az állam. Jegyezni is alig győztem a sok tudnivalót: a különböző termek eredeti rendeltetéséről részletesen, szinte szakmai folyóiratba illő alapossággal tájékoztattak. Akárcsak a palota építéstörténetéről, a felhasznált anyagok — kövek, fák, márványféleségek — tulajdonságáról. 8