Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - TÉKA

téka meghatározó szakasznak a megismerésével jár. S hadd fejezzem be méltatásomat azzal, hogy napjainkban különösen jelentős tett volt ennek a könyvnek a megírása és kiadása. A mai ifjúság, tankönyveiben alig néhánya kapott helyet — pár elnagyolt szóval — annak a hatalmas seregnek, amely a kor igényeinek megfelelő magyar nyelv és irodalom megteremtésén fáradozott, a felvilágosodás eszméitől és a hazafiúi szeretettől ihletetten. Fábri Anna varázslatos erővel támasztja életre őket, s hozza emberi közelségbe hozzánk, s talán érzékletes szavainak visszhangjaként az egyre szebb arcot öltő városunk házfalain elhelyezett néma emléktáblák meg talányos utcanevek is megszólalnak, és egyperces tisztelgő megállásra késztetnek bennünket, ügyes-bajos dolgaink után siető pesti embereket, a nagy örökség kései birtokosait. (Magvető) FÉNYI ANDRÁS Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai Különös szokások, törvények uralkodtak abban a világban, amelyről a kötetben közölt, több mint négyszáz éves írások számolnak be. Elevenen nyúznak meg embereket, békeidőben várakat vesznek be, foglyokat ejtenek, hurcolnak szolgaságba, máskor hadizsákmányként keresztények fejét hordozzák körül. Igaz, a kegyetlenkedés nemcsak a törökre volt jellemző ebben az időben, de a Konstantinápolyban megfordult európaiak úgyszólván naponta tapasztalták a kiszolgáltatottságot, erőszakot. Tekintetes Ungnád Dávid úr, Sonneck bárója és Beiburg zálogbirtokosa évekig tanulmányozta a török szokásokat. Először 1572-ben utazott Bécsből Konstantinápolyba római császári követként, ez az útja mintegy fél évig tartott. A következő évben újra útnak indult, s ezúttal 1578-ig tartózkodott a fényes portán. Ungnád 1593-ban magyar honosságot kapott, voltak rokonai, és érdekelte a magyar történelem. Műveltségéről sok jót tudunk meg a könyvből, azt pedig Kovács József László tanulmánya jelzi, hogy idős korában, 1599-1600-ban is magyar, erdélyi ügyekkel foglalkozott. 1602-ben, hatvankét éves korában hunyt el. Az utazásokról nem ő, hanem kíséretének tagjai számolnak be. Az 1572-es útról Franciscus Omichius készített feljegyzéseket, ezeket Güstrowban, tíz év múlva nyomtatta ki. A második útról Johann von Schlenitz töredékes leírása és idősebb Stephan Gerlach naplója maradt fenn. Utóbbit csak száz évvel később, 1674-ben adta ki Gerlach unokája. Eredetileg mindhárom mű németül íródott, magyarra Kovács József László fordította őket. A feljegyzéseket már az is érdekessé tehetné, ha összehasonlítanánk, hogyan látták különböző szerzők ugyanazt a dolgot. A mondatok, persze, nem akármiről szólnak: romos, de ma is létező vagy éppen nyomtalanul elpusztult településeken át, nyomorgó vagy szüntelenül harcra, sarcolásra kész emberek között vitt az út Konstantinápolyig. S maga a török szultán városa! Egy évszázaddal korábban még az ezeréves birodalom, Bizánc központja, az épületek, az emberek bemutatása során az utazók akaratlanul is szembesítik a kétféle kultúrát. Úgy tűnik, egyikük sem akart irodalmi lenni, hiányoznak az erre utaló fordulatok, eszmefuttatások. A megfogalmazások tömörek, tőmondatosak. Mint azé a mai utazóé, aki csak azért vet papírra egy-egy szót, hogy később könnyebben meginduljon az emlékezés. Éppen ezért tűnik olyan hitelesnek, forrásértékűnek a három írás, akár a mindennapi lét apró mozzanatairól, akár politikai eseményekről, különböző török szokások leírásáról van szó. A magyar olvasónak különösen érdekes a magyar területekkel kapcsolatos események említése — ilyennel, természetesen, a könyvnek szinte minden lapja szolgál, hiszen a végeken alig múlt el nap csetepaté nélkül. Különösen fontosnak tűnnek azok a sorok, amelyeket az utazók budai élményeikről vetettek papírra. Leírják, mit láttak a királyi palotában, a két városban, felidézik a lassan törökösödő — és gyorsan pusztuló — települések hangulatát. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar Ritkaságok) P. SZABÓ ERNŐ DOBOS MARIANNE Világ tenyerén katicabogár Hogy van-e az állatnak lelke, azt a teológusok rég eldöntötték. Negatív ítéletüket bízvást elfogadjuk, azzal a kiegészítéssel, hogy némelyik embernek sem nagyon van: például annak, aki elvből viszolyog az állatoktól, vagy annak, aki az emberek iránti általános megvetését szorgos morzsaszórással leplezi a galambnak vélt balkáni gerlék tanyázóhelyén. Vannak viszont más, két-, négy-, sőt, hatlábú barátaink — pintyek, papagájok, Tandori-verebek; kutyák, macskák, lovacskák; a hatlábúakból már csak a katicabogár élvez osztatlan népszerűséget, de ez inkább azért van, mert megváltozott az élővilág: az ötvenes években még a magamfajta sült-pesti gyerek is párbajoztatott szarvasbogarakat, elgyönyörködött a rózsabogár szivárványos kitinpáncéljában, és méltányolta a hőscincér pompás bajszát vagy a bodobács pirosfekete eleganciáját. A Nemzeti Múzeum Afrika-kiállításának tenyérnyi Herkulesbogara iránti csodálatról nem is beszélve. Dobos Marianne — korábban részint az Új Tükörben közölt — riportjai a képzőművészek-írók-muzsikusok zoológiai vonzásairól és választásairól arra vallanak, hogy barátainknak legfeljebb négy lába lehet. Csak a piktorfélék éreznek némi hajlandóságot arra, hogy méltányolják az ízeltlábúak — a szarvasbogár, a sáska — célszerű és arányos felépítését. De talán ők is — Vigh Tamás, Schéner Mihály — valójában szoborban, s nem annyira pici élőlényben gondolkoznak. Nem kevéssé jellemző az íróra, művészre, milyen állatot szeret. A somogyi Takáts Gyulához a disznó áll közel, ez a piszkosnak mondott, de valójában igen okos négylábú. Ágh István a lovat kedveli. A többség szívében kutyák és macskák vackoltak maguknak fészket, ha szabad ilyen képzavarosan kifejezni a dolgot. Mert így van: Kereszturyék például az ostrom alatt a testükön melengették a fázó cicát. Vagy Sőtér Istvánék arisztokratikus sziámi macskája, aki — na jó, legyen „aki" — a Rákosi-időkben sem volt hajlandó lemondani a húsról, ezért aztán kis híján az író kényszerült lemondani a sziámiról; csak azért nem cselekedett így, mert a döntő pillanatban a dörzsölt kis jószág úgy tett, mintha a babfőzelék maradékát is szeretné. Szántó Piroska denevértörténete, Kolozsvári Grandpierre Emil elmélkedése a madarakról és politikáról, Somogyi József őzének és kolbászos szendvics alatt becsempészett teknősbékájának esete színesíti a cica- és kutyasztorikat, amelyek gyakran meghatóak, hiszen mind az állatok, mind a gazdák élete véges. S akkor „örökké hiányzik... a körömcsattogás", vagy pedig az íróférjhez szokott cica minden látogatóban az elveszett férfit keresi — ahogy Szabó Magda meséli. Általában az állatokat éppúgy nem lehet „szeretni" mint általában az irodalmat. Az én két macskám közül is csak az egyik kedves; az írók-művészek sem egyformák. Dobos Marianne-nak jó írók, fontos alkotók meséltek szeretetre méltó állatokról; érdekesen annak is, aki fél az egértől. (Natura) SZÉKELY ANDRÁS Folyóiratszemle LÁNG PANNI: EGY BUDAPESTI POLGÁRCSALÁD MINDENNAPJAI (Történelmi Szemle, 1987. 1. sz. 80-93. I). A visszaemlékezés egy statisztikai és egyéb források segítségével alig megközelíthető nagypolgári réteg életviszonyaiba nyújt aprólékos, részleteket is érintő bepillantást. A szerző először családja apai és anyai ágának történetét foglalja össze, majd édesapja, dr. Láng Lajos működési területeit, közéleti tevékenységét ismerteti meg, aki nagyon szegény, de tehetséges fiatalemberként 1910-től lett a Budapesti Ügyvédi Kamara tagja. Hamarosan tekintélyes pénzintézeteknél töltött be mind magasabb tisztségeket, nagy gazdasági ügyletekkel foglalkozva. A szegénysorsú zsidó családból származó Láng, Vázsonyi Vilmos politikájának rajongója, rövidesen belépett a Demokrata Pártba. 1925-ben Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának tagja, városatya lett, majd 1932-ben mint egyetlen zsidó városatya került a főváros küldötteként az országgyűlés felsőházába. A család életmódjának alakulását, változásait először lakásaikon keresztül ismerhetjük meg. A budai Labanc úti villa, majd a belvárosi Veres Pálné utca 7. s végül az akkori Adria-palotában, a Deák Ferenc utca 16-18-ban berendezett lakás adott otthont a három leánygyermeket nevelő, mind nagyobb társadalmi tekintélyre szert tett családnak. Aprólékos részletekig megismerhetjük e lakások beosztását, bútorait, berendezését, amelyek jellegzetes keretét képezték 46