Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk ÁGH ISTVÁN Napló és tulipán Ez a költészet a színek és a fény költészete, „...ne vénüljön meg bennem a zöld" — sóhajtja el a vágyat a költő Fohász öregkoréri című kötetnyitó versében, mely nemcsak nyitány, hanem összefoglaló is egyúttal. Benne van mindaz a motívum-gyökér, szemléletlomb, szülőtáj-ragyogás, ami jellemzi Ágh István verseit, és amely átvilágít lírai prózájára is — ő egyike azon költőinknek, aki sok értékkel gyarapította már eddig is a magyar prózát, esszét —, szóljon az a Berzsenyi kalapján zúgó méhrajról, vagy Isten írnokáról, Pilinszky Jánosról. Szőlősorok húzódnak itt, érett gondolattól döng, telik a hordó... Pannónia? Az is, de több, ahogy a kívánság is túlmutat az egyéni lét parcelláján: „Hosszan élni mások egyetlen életéért". A feladat pedig egyszerre emel föl és nyugtat meg: Fényt vetni, mint egy Egry-képen a Balaton napszak szerint, nem félni éjszakát, úgyis világit legalább egyetlen csillag, tudjam, a vakvilágban sejtjeim rengetege csillog. Ez a költészet az időt kíséri nyomon, az évszakokat, a nyári Balaton kékjétől az őszi falevelek „labanc árulásán" át az éjszakát megpendítő télig, mikor „csöndesebb az Isten szívverése." Az idő meg a táj olvad össze ebben az emlékező és látomásos lírában, hol szembejön a költővel szívének gyertyalángja: ,.Menjünk haza" — mondja (Mért is lennék). És búcsúzzon bár Kemenesaljától, kapaszkodjék „az ősz legalján" A kisoroszi révnél, érezze a „létezés hideglelését" a meghökkentő A Nyugati pályaudvar éje című versében, ez a láng mindig szembejön, mindig azt mondja: „Menjünk haza." Pedig a Dunántúl, Iszkáz, az otthon (haza) mindig ott van, nem kell hazamenni érte, mert ez a hívogató szív hűséges, nem divat-motívumokat jár körbe divat-bukfencekkel; ez a szív és szem (lélek) komolyan veszi múltját, jelenét, így méri fel a láthatót meg a láthatatlant, a határt, ahogy a kötet címe is lehetne az egyik vers címe: Határjárás. Ez a költészet függőleges irányú. Mélysége van. Innen a már-már megnyugtató biztonsága is. Tehát nemcsak a tájat foglalja magában — vigyázat, ismét hangsúlyozom, nem tájlíra —, hanem lefelé hatol — és persze, ez már így van: ki mélyre ás, magasságot hódít —, miközben a lét és a nemlét közti küzdőteret vetíti elénk (milyen reális, mennyire irreális, milyen megszokott, észre se vesszük, pedig szemünk figyeli az ujjat, a hüvelyket, merre mutat, s megüti fülünket a kiáltás: recipe ferrum), a két pólus között ott sisteregnek a feszültség szikrái. Az aratás zsoltára című versben így vall: ,,már nem hallom a belső zsongást, / amit zsongít az élet.", tehát a sárga búzatáblák fölött ,Jekete kendőt engedek át a szélnek." Ennek a költészetnek — öröm kimondhatni — megvan az epikai hitele. Élethitele, írnám szívesebben. A látomás és a való egymást erősíti: Mennyek elsőosztályosa, Könyörgés anyjáért, Vízkereszt karácsonyfája — csak néhány szép példa. És he feledkezzünk meg az olyan költészetről, mint a Hadifogoly-temető. Ahol ismert személyeket idéz meg, sohasem a „beleélés" művészi megoldását választja, hanem a nehezebbet: a maga egyéniségét állítja elénk. (Szabó István megíratlan novellája, Táncban Dukai Takáts Judittal, Radnóti: Szentkirályszabadja). A legnagyobbak hoz mérhető remeket tud alkotni az epigrammai tömörséggel is. íme, a kötet hangulatát érzékeltető Özönvíz előtt: Gyengül a szív, sírásra csorbád a száj, már férfiatlan a tócsába nézni: könnyedben látod magadat. Nem tudom, milyen teher Ágh Istvánnak Iszkáz, a testvér Nagy László óriási árnya, fénye. Talán nem teher, hanem ihlető erő. Hiszen ő szinte kezdettől fogva a szuverén művész egyéni útját járja. Bizonyság rá ez a líránkat különös színnel, gondolattal gazdagító, igen egységes kötet is. (Magvető Kiadó) JÁVOR OTTO Amíg Pest az irodalmi élet központja lett Fábri Anna hatalmas, 750 oldalnyi monográfiája Az irodalom magánélete főcímmel és az ezt magyarázó Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779-1848 alcímmel a könyvhét egyik értékes kiadványa volt. Az alaposan tájékozott tudós és lebilincselő író értékeit egyaránt birtokló szerző — irodalomtörténetírásunkban kivételes bravúrral — voltaképpen századokon át gyermeki létet élő irodalmunk felnőtté válását követi nyomon művében, gondosan figyelve a fejlődés minden jelentős és kis mozzanatára. Az egész könyv mottója lehetne e mondat: „Kell az embernek az ember", melyet a XVIII. század végének jeles írója, Kármán József fogalmazott meg Fanni hagyományai című regényében. A „világosság" korának általános parancsát az irodalmi életre vetítve, arra keres feleletet a szerző, hogy mint kapnak egyre nagyobb nyilvánosságot a magyar írók, költők alkotásai mintegy ötven esztendő során, azaz, hogy a mű milyen csatornákon jut el — rendeltetését betöltendő — a közönséghez. Fábri Anna vezérfonalként a Pesten létrejött irodalmi szalonok, baráti körök, valamint szervezett társaságok láncolatát követi, s ennek mentén haladva arra is sort kerít, hogy elemezze egy-egy fejlődési szakasz törekvéseit, ismertesse meghatározó nagy egyéniségeinek, valamint kisebb jelentőségű szereplőinek munkásságát, lefesse jellemüket, s feltárja kapcsolataikat. Történelmi közhely, hogy hazánkban II. József szabadabb szellemű uralkodása után, a kíméletlen abszolutizmus idején a nemzeti nyelv korszerűsítése, irodalmunk fejlesztése veszi át a politika szerepét, és igyekszik megszerezni a közéleti nyilvánosságot. Hosszú és küzdelmes az út, melyen végül is a nyílt politikai cselekvésig eljuthattunk, a megizmosodott, korszerű tartalommal megtöltött irodalomtól támogatva. A könyv első fejezetének tanúsága szerint reménytkeltően indul a magyar nyelvet istápoló társas megmozdulás. Pest ekkor ugyan még afféle kisváros, kevés magyar lakossal, de mégis vannak főrangú, valamint köznemesi és értelmiségi polgárai, akik szívügyüknek tekintik nyelvünket mint „a nemzetiség zálogát". Egy gazdag özvegy tábornokné, Beleznayné báró Podmaniczky Anna nyitja meg palotáját előttük. A szerzőt idézve: „Egy-két rövid idényre, úgy tetszik, megvalósulnak Kármán álmai: az álmos német városból központ, a magyar kultúra központja lesz". Az álom, sajnos, hamar szétfoszlik, Martinovicséknak a kivégzésével, Kazinczy és mások bebörtönzésével. De a következő évtizedekben sem szűnik meg a küzdelem az anyanyelv korszerűvé tételéért, az irodalom nyilvánosságáért. Kiszabadulása után Kazinczy egy kis zempléni faluban teremti meg a „levélszalont", ahonnan az egész országot elárasztja írásaival, üzeneteivel. Közben Pesten is mozdul az élet. Kultsár István, a híres szerkesztő munkavacsoráin heves irodalompolitikai viták folynak: Virág Benedek budai házikójában is rendre megtárgyalják az írók, költők irodalmunk helyzetét; az ügyvéd és költő Vitkovics Mihálynak és élettársának Zöldfa utcai háza ugyancsak rendszeres találkozóhelye a legkülönfélébb korú és felfogású vendégeknek; kedvelt, derűs hangulatú összejövetelek színhelye Karacs Ferenc neves rézmetsző otthona; a húszas években pedig Kisfaludy Károly, az új irodalmi vezér — aki hovatovább átveszi Kazinczytól a marsallbotot — és baráti köre az Üllői úti Bártfay-házban gyűlnek össze rendszeresen. A harmincas évektől kezdve, bár nem olyan pompázatosan, ahogy Széchenyi elképzeli, Pest is kinövi kisvárosi ruháját. 1838-ban már százezren laknak a Duna két partján. Épül a Duna-sor látványos palotavonulata, a Nemzeti Színház és a Múzeum, az elegáns szórakozóhely, a Redout. A város évről évre megszépül és magyarosodik. Működni kezd az Akadémia, a Kisfaludy Társaság. Sorra jelennek meg a folyóiratok, divatlapok, és ez a fejlődés még erősebb lesz a negyvenes években. Lassanként kialakul az az írói, illetőleg újságírói réteg, amely már írásaiból akar megélni, nem pedig a mecénások támogatásából. A társas együttlét legkülönfélébb formái továbbra is elevenen élnek ugyan, de főként a fiatal írók már nem a társasági nyilvánosságra pályáznak, hanem az időszaki sajtót és könyveket olvasó közönség érdeklődésére. A néhány példával illusztrált és a korra annyira jellemző társulás, valamint sok-sok író, költő áldozatos munkássága révén, mire elérkezik a forradalmi, politikai cselekvés ideje, 1848. március 15-e, Pest valóban kulturális központjává válik az országnak. Fábri Anna izgalmasan érdekes könyve adatainak bősége, szerkesztésének mozaikos jellege miatt bizonyára nem könnyű olvasmány azoknak, akik kevéssé járatosak irodalmi fejlődésünk tárgyalt korszakában, de megéri a birkózást az a gazdagodás, amely ennek, az egész további kulturális életünket 45