Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Sólyom László: Keresem a Pusztát

LEGSZŰKEBB HAZÁM Keresem a Pusztát így írom, nagybetűvel, mert ez a Puszta, illetve az a hajdan volt Puszta, teljes nevén Tarnai-puszta vagy — ahogy sokan emlegették: Tarnai-rét — helység volt. Mit helység? Birodalom. Keresem a térképen, és keresem keresztül-kasul járva azt a felnőtt lépteimnek sem kicsi, egykori gyereklábaimnak pedig végtelen területet, ahol nem is olyan régen (vagy hatvan éve!) még virágzott az az ötszáz holdas gazdaság. (Ennyinek mondták, nem számoltam utána.) Tény, hogy amikor otthonról, vagyis Újpest mélyéről kijártunk oda, amint az Angyalföldi pályaudvartól az Esztergom felé tartó vasúti síneken átkelve Pestre értünk, ott már az Új Palotai úttól balra, vagyis keletre, a Puszta gondosan művelt földjei voltak, és tartottak délnek (aligha tévedek a „fölmérésben) a mai Arasz utcáig. A másik irányban, az említett „keletnek" pedig a Béke útig (akkor Lehel útnak hívták azt is, mint ma a folytatását), ahol a mai villamosok dicső elődei zötyögtek, azok a bizonyos BUR-kocsik, de szintén sárgák, mint a BKV száguldó (?) szerelvényei. Arra még, de nem átlépve a síneket, egy meglehetősen széles sáv a Pusztához tartozott talán egészen a Rákos-patakig. Ott voltak a jégvermek. A Tarnai-puszta nem volt puszta, hanem virágzó gazdaság, amely virulását nagyrészt anyai nagyapámnak, gazdatisztjének, vagyis az Ispán úrnak köszönhette. Tarnai úrtól, az uradalom tulajdonosától, vagyis bérlőjétől (a terület, természetesen, a fővárosé volt), a legkisebb cselédig csakúgy, mint a közeli Tripolisz dzsungeljének szerencsétlen munkásaiig és lumpenproletárjaiig, vagy a kicsit odébb, a Hiszekegy-házakban s annak környékén lakó egyszerű polgárokig ismerték és tisztelték nagyapámat, de a valódi nevét alig tudták néhányan. Ő mindenkinek Ispán úr volt. Nagyanyámat Ispánné asszonynak szólították, anyám és húgai az ispánlányok voltak, nagybátyám az Ispán úr fia. Nagyapám családja századok óta Erdélyben élt, a Királyhágó környékén, Ady szűkebb hazájában. Ott gazdálkodott ő is örökölt szép kis birtokán, mígnem a múlt század végén az egymást követő szűk esztendőkben (fagy, árvíz, jégverés, aszály, dögvész) lassan, de biztosan tönkrement. Árverés! Annyi pénze maradt, hogy családjával (akkor még csak anyám és idősebb húga élt) felköltözzön az eldorádóhírű Pestre. Itt, a Véső utcában rokoni kölcsönökből nyitott egy kis vegyesboltot. A megmaradt kevés iratból kisilabizáltam, hogy ez 1898-ban lehetett, hiszen anyám idősebb húga még a Bihar megyei Tóti községben született 1897-ben, de nagybátyám már a Véső utcában 99-ben, a legfiatalabb „ispánlány" pedig 1902-ben a Tarnai-pusztán. Nagyapám ugyanis nem bírta sokáig a szatócskodást, nem értett az üzleteléshez, csak a földhöz, a gazdálkodáshoz. — Nem törődött ő a bolttal, a vevőkkel — mesélte nagyanyám —, otthagyott engem magamra óraszám, ment a földszag után. Csináltam, ahogy tudtam a három gyerek mellett. A vége az lett, hogy egy őszi napon, sötétedés után összepakoltuk a kis motyónkat, és a magunk húzta kis kocsival megszöktünk a hitelezők elől Tárnáihoz, akivel már előzőleg megállapodott az uraság. A gazdasági udvar közepén kaptak szép lakást: két szoba, nagy konyha, veranda. A budi mögötte volt, alig tíz méterre, a kerekes kút sem messzebb, de oldalt. Tarthattak aprójószágot. Nagyanyám vadszőlővel futtatta be a házat, és szemközt vele pompás virágos kertet varázsolt. Boldogok voltak. Körülöttük a gazdasági udvar lényegében olyan volt, mint bárhol az országban bármelyik gazdasági udvar. Palánk vette körül. A bejáratnál, csekély dombon magasodott az uraság emeletes kastélya, attól tisztes távolságban nagy tehénistálló (vagy ötven fejősnek), mellette egy kisebb a lovaknak (tucatnyi igás, négy parádés). Aztán a fészer a kocsiknak, a bognárműhely, annak sarkában verte a vasat a kovács. Az udvar túlsó felében voltak a cselédlakások. Mondom, volt bejárat, de a bejáraton kapu nem volt. Egy csapat kutya (10-12) őrizte az udvart. Mindenkori vezérük nagyon értette a dolgát. Nem hagyta, hogy bántsák a betévedt idegeneket, de szigorúan vigyázták minden lépésüket, elkísérték a helybeliekhez, vagy kiugatták még a környékről is. Itt, a gazdasági udvar körül volt a végtelen birodalom. Legalábbis mi, mármint a bátyám és én, végtelennek hittük. Egy nyári délelőttön, úgy 5-6 évesen, el is indultunk keletre, a nap irányába, hogy a világ végén lelógassuk a lábunkat (méltóan János vitézhez, akinek tetteiről anyánk sokat mesélt, fölolvasott). Mentünk, mendegéltünk a learatott táblák tarlóján, mígnem egy szörnyű fenevad (mezei nyúl) fölugrott előttünk, ráadásul a távolban titokzatos fények villóztak (a villamosok naptükrözte ablakai). Ekkor ijedten visszafordultunk, és nagy lihegve buktunk pajtásaink, a félelmetes kutyák nyakába* Keresem a Pusztát, keresem, de nem találom. Takaros kertváros, példásan gondozott útjain botorkálok. Ápolt családi házak, csaknem villák, mindenfelé. Próbálok tájékozódni. Arra határozottan emlékszem, hogy ama nagy világválság idején, 1928 után, amikor a Puszta is pusztulásnak indult, először egy távoli sarkát, a mai Kámfor utca és Kedves utca szögletében elkezdték parcellázni. Néhány kis ház épült ott. Ma is állnak fölújítva vagy újjáépítve. De a Puszta még létezett, csak Tarnai úr hagyta el. Útóda, Palágyi Lajos, a Nemzeti Színház jeles művésze lett. Nagyapám egy idő után összekülönbözött új főnökével, és búcsút mondott a Pusztának. Újpest határában (a Vécsey utcában) vett egy picike házat és — természetesen — három tehenet. A közeli Károlyi-uradalom tejgazdasága mellett azonban semmire sem ment. Kapóra jött hát, hogy néhány hónap múlva Palágyi, aki viszont nélküle nem boldogult, valósággal „visszakönyörögte". Ez a ,,restaurálása" azonban csak hónapig tartott. A gazdasági világválság legyőzte szakmai tudását, ráadásul Palágyi Lajos 1932 januárjában meghalt. A Puszta talán csak napokkal élte túl őt. Néhány hónap múlva eltűntek a gazdasági épületek, eltűntek az állatok, ugaron maradtak a földek, és valóban puszta lett a Puszta. Lassacskán itt-ott épült egy-egy ház, majd az OTI-telep, de még a felszabadulás után is nagyobb része puszta. Most pedig a Gyöngyösi út emeletes házaitól Újpest felé keresem a Pusztát, kutatok emlékezetemben, megszólítok idős embereket. „Ó, én már vagy negyven éve itt lakom." „Igenigen, mondják, hogy volt itt valami földbirtok vagy afféle, de én arra nem emlékszem, pedig idestova ötven éve lakom itt." Negyven éve, ötven éve... Nekem olyan kellene, aki legalább hatvan éve... Biztosan akadnék olyanra is. De minek? Ő sem tudna többet mondani, és kinek fontos, ha bármit mondana «is... Nekem, sajnos, talán egyedül csak nekem. Ott 37