Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Sólyom László: Keresem a Pusztát

LEGSZŰKEBB HAZÁM kezdtem totyogni nagyapám virágos kertjének ágyásai között, és ott tanultam meg járni másodszor is, mivel... 1923 nyarán a nagy újpesti vérhasjárvány nem kímélte családunkat sem. Apám és én együtt utaztunk a karbolszagú zöld kocsiban a barakk-kórházba, amelyet a praktikus városi egészségügy a temető legszélén épített (hogy ne kelljen messzire vinni a sok-sok halottat). Az újpesti temető akkor majdnem az Angyalföldi pályaudvarig nyúlt el. (A felszabadulás után még vagy két évtizedig létezett. Azóta szép lakótelep épült ott. A helybeliek „szellemvárosnak" nevezik.) Hol voltak akkor még az antibiotikumok meg más, modern gyógyszerek, amelyek a dizentéria pimasz bacilusaival egy-két hét alatt elbánnak? Mi legalább másfél hónapot töltöttünk abban az agyonmeszelt fülledtségben. Bizonyára kaptunk orvosságokat, de hogy porladó csontjaink nem vegyültek a szellemváros talajába, azt lelkileg apám optimizmusának köszönhettük, és gyakorlatilag a Kinavasbornak és a konyaknak, amelyeket anyám — tudj'isten, hogyan — azokban az ínséges időkben naponta elővarázsolt, és az ablakon át becsempészett. Mesélték, hogy én, három és fél évesen, ritkán voltam józan. Végül azonban gyógyultan vittek át a vasúti töltés túloldalára. A Puszta újra hússal fedte be zörgő csontjaimat, és másodszor is megtanultam járni. Ez az első saját emlékem a Pusztáról. Ahogy Eszti néném fogja a kezemet, és dalolja: Egy, kettő, három, négy... na még egyet! A Szuszi kutya pedig ott ugrál körülöttünk. Hát Szuszi, külön szám, fekete-barna kis termetű korcs jószág, olyan okos állat volt, amilyet azóta is csak könyvekből ismerek (például Lassie, aki hazatért). Előfordult, nem is egyszer, hogy bátyámmal elcsavarogtunk a gazdasági udvaron kívül valamerre. Nagyanyám ekkor csak annyit mondott Szuszinak: „Eredj, hozd haza a fiúkat!" Nem tudtunk olyan rejtekbe bújni, hogy Szuszi ne fedezzen föl, és gyengéden, de erélyesen ne tereljen haza. Szuszi apja, Lord — mesélte anyám — még nála is okosabb volt. Anyám ugyanis a Wolfner-gyárban dolgozott. Magyarnémet gyors- és gépírónő volt, ritka szép írású, kitűnő munkaerő. Hamar, még a tízes évek elején magának, Wolfner bárónak a titkárnője lett. Ebben a pozícióban megengedhette magának azt a luxust, hogy villamossal közlekedjen. Ámde el is kellett menni a villamosig. Honnan hová? Méricskéltem a térképen, méricskéltem járkálva. Arra jutottam, hogy a Puszta gazdasági udvara a Cimbora és Sollner utca között, körülbelül a Rákospalotai út vonalában volt. Innen pedig a villamosmegálló a Váci út és Gyöngyösi út sarkán jól kilépve is legalább 15-20 perc. Ezt gyalog kellett megtennie. Ősztől tavaszig oda is, vissza is sötétben. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Angyalföldnek, különösen ezen a részén, a közbiztonsága nem volt éppen osztályon felüli, érthető, hogy a nevezett Lordra milyen nagy feladat várt. Ő, mondom, ő volt az, aki anyámat reggel elkísérte a villamoshoz, és estefelé, amikor nagyanyám szólt neki, hogy „Lord, eredj Helén elé", akkor már rohant. Kiérve a Váci útra, leült a járda szélére, és ott várt mozdulatlanul. Egyik villamos ment a másik után, de a kutya nem mozdult. Ám, amikor az a kocsi, amelyen anyám jött, kikanyarodott az újpesti remízből (jó ötszáz méterre a Gyöngyösi úttól), Lord fölpattant, és tettre készen várta, hogy anyám leszálljon. Soha nem tévedett. Aki valamennyire ismeri a kutyák telepatikus képességét, annak nem kell biz'istent mondanom arra, hogy ez így volt. Lord még élt a születésem után egy-két évig, de én, természetesen, csak a hírére emlékezem, és — mint már szóltam róla — a fiára s pusztát őrző kollégái közül néhányra. Jó pajtásom volt a játékos tarka vizslakeverék és — főleg — Bundás, a félelmetes, hatalmas komondor, amely engem békésen megtűrt a hátán. Tavasztól őszig majd minden nap, közvetlen ebéd után a nem túl jó illatú Wolfner-gyár melletti szűk lakásunkból „kimentünk" a Pusztára. Közel egyórás út oda és vissza is — gyalog. Ez abban az időben természetes volt, még azok számára is, akiknek tellett a drága villamosra, hiszen „azért van az embernek lába". Én, csakis én, amikor már húgom is velünk tartott, akkor is csak én olykor néhány napot — nem számítva a vérhas utáni lábadozás heteit — ott tölthettem. Akkor nem gondoltam vele, aztán pedig sokára, hogy elemezni kezdtem, nem értettem, máig sem értem, miért voltam én a kiválasztott, hiszen nagyszüleim, otthon élő nénéim és bátyám — úgy emlékszem, és jól emlékszem — egyformán szerettek mindhármunkat. Egész biztos, hogy nem voltam hízelkedő, „hercigeskedő", az náluk csak rossz pont lett volna. Szerettek, de az ő szeretetüket nem lehet mai mércével mérni. Szemérmesen szerettek: nem szóval, nem csókkal, nem simogatással. Nagyapám családjában ugyanis valami ősi, „törzsi", otthonról (Erdélyből) hozott hierarchia uralkodott. A Papa „abszolút" családfő volt. Szálfa termetű, még nyolcvanon túl is töretlenül egyenes, tekintélyes férfi. Tömött bajusza alatt az elmaradhatatlan pipa, koponyáját nullás géppel maga tartotta örökké kopaszon, világoskék szeme soha nem nevetett, de gyakran kedvesen mosolygott, olykor viszont megsötétülve haragosan villámlott. Családjának, beosztottjainak, sőt, gazdájának is így mondta meg a magáét, a tekintetével. Hangos szót nem hallottunk tőle soha. Télen-nyáron kalapban járt és csizmásan. Az első képeken, amelyeket emlékezetem őriz róla, lóháton ül (hiszen még fiatal, tán hatvanéves!), később homokfutón vagy gyalog járja a földeket. Mindig hajnalban kelt. Mire a kakas megszólalt, ő már rég talpon volt. Fölhajtott egy kupica kisüstit, és ment a tehenekhez, ellenőrizte, hogy a svájceros (tehenész) jól végzi-e a dolgát. Aztán a lovak következtek. A jószágnak nem mindegy, hogyan keverik az abrakját, hogy keveset kap-e vagy sokat, és arra is kényes, hogy az alom alatta rendben legyen. Következett a fejés. Nagyapám ellépkedett a két sorban álló tehenek közötti járáson, és tévedhetetlenül meglátta, ha valamelyik tőgyét nem „fejték ki" becsülettel. Egy fejmozdulattal odaintette a svájcerost, aki már hozta is az egylábú fejőszéket és a sajtárt: „Igenis, Ispán úr!", és kihúzta a bennhagyott néhány decit. Mire a közeli templom harangja ötöt ütött, elindultak a tele kannákkal megrakott stráfkocsik. Aztán elvégezte az adminisztrációt, majd bement kedvenc lovához egy kis beszélgetésre. Az ispánlakás „ebédlőnek" kinevezett nagyszobája sarkában embermagasságú ingaóra állt. Amikor az elgalangolta a hetet, pontosan akkor nyílt a konyhaajtó, és belépett nagyapám. Addigra ott volt a tiszta víz, mindig hideg víz a hokedlin a lavórban, mellette a Hutter-szappan (amelyet „jobb helyeken" csak mosásra használtak). A Papa nagy gondosan megmosta a kezét, majd elvette a lépésnyire várakozó Eszti nénémtől a felé nyújtott tiszta törülközőt. Az ebédlő nagy fehér asztala már terítve volt. Fehéren. Ott gőzölgött a félliteres ibrikben a hajnali fejésből készült tejeskávé, mellette a maguk köpülte vaj, aludttej és, szalvétával letakarva, a saját sütésű kenyér. Nagyapám elővette gyöngyháznyelű bicskáját, szelt egy jókora karéjt, és nagy komótosan falatozni kezdett. Nagyanyám és a lányok (mármint a két 38