Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Bólya Péter: A velős csont

FŐVÁROSI ALULNÉZET Bólya Péter A VELŐS CSONT IEgy napon — kora ősz volt Budapest felett, még látszott a futó • nyár talpa — Kolos szerkesztőségi szobájában ült és Krúdyt olvasott. A beszély marhahús- és velőscsont-evésről szólt (fiatal hagymával), és hatalmas korgást idézett elő Kolos gyomrában. „Irány a csont és tartalma, a velő", pattant fel Kolos, ügyes hazugsággal elkéredzkedett a főszerkesztőtől, és elindult, hogy megkeresse a reá várakozó velős csontot. 2Sokáig tekergett a legöregebb belvárosi utcákon. Tucatnyi étla• pot átolvasott, több pincérforma oldalszakállt megszólított, mire megtalálta a tételt: CSONTVELŐ PIRÍTÓSSAL. Piros ajtajú vendéglő nézett az utcára, és az étlap úgy virított az üvegen, mint az éhség gyászjelentése. „Már hallanom kellene a söröshordók pufogását", gondolta Kolos, amint benyitott. A helyiségben: faragott asztalok, tarka szőttes terítők, öreg képek a falon, kovácsoltvas csillárok. Egyetlen vendég terjedelmeskedett a sarokban: egy kerek, piros arcú férfi. Valamiféle vörös-leves ételt evett, kétoldalt ,,szaft"-csík csorgott az állára. „Jó, hogy nincs itt a gazember", gondolta Kolos, miközben letelepedett az egyik asztalhoz. (A századeleji suszterre gondolt, akit a beteg Krúdy szívből meggyűlölt marhahúsos jóétvágya miatt.) „Nosza", gondolta Kolos, és késével megkocogtatta a poharat. „Talán alszik a pincér?" ...hiszen azonnal ott kellett volna teremnie egy görbe, szalvétájával összenőtt pincérnek, akitől étlapot lehet parancsolni, és akit maga az üzletvezető figyelmeztet halk szóval, hogy vendég érkezett. Kemény cipőtalp csattog a konyhai ajtó mögött, rúgás, nyílik az ajtószárny... Jövök uram, nyugalom — tornyosult az asztal fölé a kétméteres pincér. — Sör nincs. Kolos: — Vajon akad-e a konyhán... — Csak pacal van. Délben lesz étlap. „Másképp fogalmazandó", gondolta Kolos. — Vajon főtt-e a mai csontlevesben egy jó velős csont? — Mi? — Csont. Velős csont. Tehát csontvelő. — Nem hiszem. Megnézem. — Ha van, a csontban hozza, János — mondta Kolos, és hátradőlt. — Géza a nevem — mondta a pincér. — Italt? — Egy spriccert hozzon, fiam. — Mit? — Fröccsöt. — Egyet? — Vajon... — Feriiii! — A pincér ordítva vitte a szalvétát a konyha felé. „Vajon ki tudja-e venni egy fogással a visszajáró aprópénzt, mint Mózel úr?", gondolta Kolos, és fogpiszkálót szúrt a fogai közé. — Van — érkezett vissza a pincér. — Egyet? — Vajon elegendő ideig pirul-e majd a pirítós? — kérdezte Kolos. — Nyugodt lehet, öregem — böffentett a pincér, és elmentében egy kirúgásra kész tekintetet vetett Kolosra. A kövér vendég befejezte a csámcsogást, az asztalra könyökölt, és Kolosra bámult. A piros csík harsogva száradt a szája sarkában. ,,A barom", gondolta Kolos. „Nyilván fogalma sincs arról, hogy Szent Márton táján..." — Nem fejezhette be a gondolatot, mert megérkezett: a csont. Igen, a velős csont. Olyan volt, mint Gyula úr álmaiban. Hatalmas, bunkós végű, alatta a csontié gőzölgött, mellette a fűszerek, só, bors, paprika és a pirítós kenyér szeletei. A fröccs irigykedett, és a piros arcú barom-vendég egyenes nyakkal csodálta Kolos velős csontját. „Rajta", gondolta Kolos. „Hogyan is írta le Gyula úr?". Bal kezével megmarkolta a csont fejét — aztán horkanva ejtette vissza a forró csontlébe. — Talán a zsebkendővel — vihogott a pincér. „Hozhattál volna egy szalvétát is, te marha", engedett el Kolos egy nála szokatlan gondolatot, aztán zsebkendője óvó segítségével megmarkolta a velős csontot, felemelte, hogy a csont ürege a tál fölé lógjon, majd a jobb öklével ütéseket mért a bal keze csuklójára. Egy ütés, kettő, hat, nyolc, tíz — a velő nem mozdult. — Vágja körül, akkor kijön — mondta a pincér. — Várjon, majd én elintézem. Felragadta a csontot, s a kést körbevezette a csontüreg fala és a velő között. — Most próbálja meg, tata. Ütés, még egy, még egy, Somos izzad, sajog a csuklója, görcsben áll az ökle — a velő marad, jogos helyén. — Na, adja ide, kiverjük a konyhán — emelte el a tálat Kolos elől a pincér. — Feriiii!... Kolos görnyedten könyökölt. A piros arcú pacal-vendég egyik oldalról a másikra mosolygott. „Ez a kövér disznó mégiscsak nagy gazember", gondolta Kolos (Szortiment), a szerkesztő. — Még főhetett volna — mondta Géza, és Kolos elé perdítette a tányérkát. Zsíros lében úsztak az apró velődarabok. Somos a híres, igazi velőre gondolt, amelyik egyetlen remegő darabban tottyant elő a csont belsejéből. — Jó étvágyat — mondta Géza, hogy ilyen módon főzze tovább a velőt. Kolos a pirítósért nyúlt, a velőt a kenyérre kente, só, bors, paprika, Kolos rág, hatalmasan, rág, rág és igyekszik elfelejteni lyukas fogait, szűk bárzsingját, gyomra petyhüdtségét, igen, Kolos velőt eszik, mert a velő jó, Kolos szereti a velőt, Kolos erős és egészséges, és jól tudja, hogy az étel az élet és fordítva Kicsit zsíros", gondolja, a pirítósért nyúl, „hány van még?", iszik egy kortyot, fehér émelygést érez, tovább eszik, hát mit fog szólni a pincér, ha meglátja, hogy a csészében maradt a csontvelő?... Hirtelen megizzad, a gyomrához nyúl, nagyot nyel a fröccsből, talán az lenyomja a visszakívánkozó velőt, huhh, gömbölyűre sikerül a korty, bukfencet vet Kolos gyomra, „jaj, visszajön!", Kolos feláll, a vécé felé tántorog, eléri? nem, nem, most, most sugárban érkezik a velős kenyér a helyiség padlójára... — Mi az isten van itt? — robog ki a konyhából a pincér. — Vajon... — nyögi Kolos. — Vajon... A pincér komor és kőkemény. — Azt tudja, hogy ezt most felmossa, mester. ...Kolos húzza a rongyot, aztán beleengedi a vödörbe, kimossa, kicsavarja, újra a padlóra teríti, „vajon miért vigyorog a pacalarcú vendég?"... Kolos Gyula úrra gondol, az ifjú Budapest szerelmesére, aki hatalmas volt, erős volt, nagy konc marhahúsokat evett, és aki havas tornyok és hegyi kisvárosok után vágyakozott, hiszen maga is fenyőfa volt, útrakelt fenyőfa... — Huszonhat nyolcvan — mondta a pincér, valahonnan a magasból. Kolos felegyenesedik, támolyogva áll. Kezében lóg a rongy, mellette a vödör és a furcsa színű, sűrű lé. Kolos szemében köd, tél és a havas éjszakai táj, távolodik a világító ablakú vidám vonat, amelyen egészséges utasok kínálgatják egymást, amelyen zene szól az utazás végéig, s amellyel Kolos is utazni szeretett volna, sokáig, örömmel... — Huszonhét nyolcvan — mondta a pincér. — És ne jöjjön ide többet. 36