Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Biernaczky Szilárd: Népdalhagyományok — metropolisban

dalú életet él falun és városon, mi több, önálló formát nyert a zeneiskolai oktatásban. A III. kerületi (óbudai) zeneiskolában — különféle európai minták nyomán — 1972-ben jött létre a népi hangszeres tagozat, amely majd tízéves lankadatlan munka után, 1981-ben már négy hangszerre (furulya, citera, duda, tekerő) nyerte el a tantervi jóváhagyást a minisztériumtól. Jelenleg a III. Kerületi Állami Zeneiskolában, a népzenei tagozaton — Béres János tanszakvezető irányításával — Budai Ilona neveli az ifjú népdalénekeseket, míg citerán, dudán, furulyán, hegedűn, kobzon és tekerőn játszani Balogh Sándor, ifj. Csoóri Sándor (Muzsikás), Havasréti Pál (TÉKA), Jakab Csongor, Jánosi András (Jánosi Együttes), Kobzos Kiss Tamás és Lányi György (TÉKA) tanít. Az új oktatási forma kisugárzása is megkezdődött, hiszen tudunk róla, hogy a XVI., a VII. és a XXII. kerületben is történtek kísérletek a népzenei ének- és hangszeroktatás bevezetésére. Tudunk Bodza Klári vállalkozásáról is, aki a Zichy-kastélyban irányít népi énekszakot 18 növendékkel. A népi ének- és hangszeroktatás bevezetésének buktatóiról több írás is megemlékezik a Széli Jenő szerkesztette Húzzad, húzzad muzsikásam, A hangszeres népzene feltámadása című kötetében (Múzsák, 1984). Mindemellett biztató jelnek tűnik, hogy az „óbudai népzenei tagozat" a közeljövőben népzenei folyóirat megjelentetését tervezi, amelyben, többek között, kottákat, gyűjtéseket, együttesjátékok partitúráit is meg kívánja majd jelentetni. A III. kerületben — vagy bárhol másutt — a népzenét oktató tanárok munkája, amint azt a különféle táncházi együttesekre utaló zárójelek is mutatták, elválaszthatatlan az aktív muzsikálástól. Hadd említsük meg, hogy a hangszeresek mellett az éneket tanító Budai Ilona volt és jelenlegi tanítványaiból hozta létre a Vikár Béla énekegyüttest, amely a stílushű népi együtt éneklés egyik jelentős hazai letéteményesévé váll. A csoport rendszeresen közreműködik a rádió szombatonként 13.20-kor jelentkező Énekeljünk együtt című műsorában, amelynek meghívott állandó műsorvezetője Budai Ilona. Bodza Klári hasonlóképpen kis énekegyüttest hozott létre tanítványaiból, amint ő vallja, pedagógiai céllal, hogy a kezdők megszokják a szereplést a színpadon. A budapesti hagyományőrző vagy autentikus előadást megvalósítani akaró amatőr együttesek névsora — érthetően, hisz urbánus környezetről van szó — nem túl gazdag. Mindamellett a Vikár csoporton és a Tátikán kívül tudunk még a Tamási Aron népdalkörről, amely tipikus székely együttes, kíséretükben citerák szólalnak meg. Működési területük a X. kerület. Amatőrnek számít a Pócsik Dezső vezette Csili citerazenekar is. Kevésbé vagyunk biztosak az amatőr megjelölésben a Forrás együttes esetében, amelyet jelenleg a kitűnő népi hangszeres, Birinyi József irányít, jóllehet a csoport tagjai nagyobbrészt a Józsefvárosi Népművészeti Műhelyben kezdték tevékenységüket. Talpalávaló A budapesti népzenei élet leglátványosabb vonulatát, kétségkívül, a táncházmozgalom jelenti. „Most legényest tanulnak, sűrű és ritka tempót Tizennyolctizenkilencedik századi paraszttáncok kelnek életre. Harminc-negyven fiú figyeli a Vass Lajos próbát tanítót, s igyekszik, némi ütemkéséssel utána járni. Lábcsúsztatás, felugrás, szökellés, csapásolás, a zene tempója gyorsul, csak még nagyon összevissza lendülnek a karok, a lábak. A zene leáll, Timár Sándor elismétel néhány mozdulatot, s újból indít, ezt ismétlik nyolcszor, tízszer, amíg összehangoltabbá válik az ütem..." — írja Siklós László Táncház című könyve (Zeneműkiadó, 1977) Sebőékkel a Kassák-klubban című fejezetében. S a kép ma sem más. Jóllehet napjainkra nemcsak a Kassákban támad lehetősége a városi embernek a néptánc, a népi hangszeres muzsika közvetlen forrásaiban megmerülni: a „gyökerekig visszanyúló" Sebő együttes működése nyomán, oktatói tevékenysége hatására főváros- és országszerte szétsugárzott mindaz, aminek elsőként lényegében a Bartók táncegyüttes adott otthont Timár Sándor koreográfussal az élen, s amelynek tartalma az eredeti széki kifejezésben — táncház — egészen pontosan benne rejlik. A Húzzad, húzzad muzsikásam című kötet Sági István által összeállított repertóriumában összeen 25 budapesti — részben már megszűnt — együttest, illetve táncházat számolhatunk össze. A Budapest Sportcsarnokban idén márciusban megrendezett VI. táncháztalálkozón viszont a Muzsikás, a Sebő együttes és Halmos Béla, Ökrös Csaba és zenekara, a TÉKA együttes, a Jánosi együttes, a Kalamajka együttes és a MÉTA együttes működött közre. Említsük meg kívülük a Zsarátnok, a Szirtosz, az Akropolisz, a Kremenica, valamint a Vujicsics együttest, amelyek nemzetiségi vagy balkáni népek táncainak megtanulásához nyújtottak segítséget. Ha nem csekély késéssel is, de végül két évvel ezelőtt a Magyar Rádió is felzárkózott az immár országos méretű és elismertségű táncházmozgalomhoz, s találó című műsorával — Talpalávaló — igyekszik hangzó tájékozódási pontokat kijelölni a zenei munkához. Aktuális események mellett friss felvételek és szakmai megnyilatkozások is elhangzanak. A Talpalávaló magazinadásához kapcsolódnak azok a közvetítések, amelyek azonos címmel és a Közművelődési Információs Intézetben (Selyemgombolyító) megrendezett nyilvános hangversenyeken készülnek. Az 1985/86-os és az 1986/87-es sorozat 5-5 hangversenyén — amelyet mindig táncház követett — jó két tucat együttes és szólista lépett fel. Hasonlóképpen a Közművelődési Információs Intézet a központi rendezőszerve az évenként sorra kerülő — legutóbb 1987. március 29-én lebonyolított — országos táncháztalálkozónak, ahol az idén több mint 50 együttes és szólista adott egymásnak randevút. A táncházmozgalmat kezdettől segítette a Hanglemezgyártó Vállalat: kislemezek, az Élő népzene öt albuma, Sebőék egykori nagydíjas kettős lemeze nyomán immár évente megjelenik egy nagylemez az országos táncháztalálkozók tiszteletére. Ezek anyaga zsűrizés útján kerekedik ki az előzetesen beküldött összeállításokból. Sokan azt állítják, hogy mostanában megcsappant az érdeklődés, az együtteseknek sokkal jobban meg kell harcolniuk közönségükért (klubtagjaikért!), mint korábban. A törvényszerűen bekövetkező változás előszele azt sejteti, megújulásra lesz szükség a népzene mai életének e fontos területén. Széli Jenő előrelátó szavait kell idéznünk: „A mozgalom azzal, hogy a nemzet zenei önismeretének részévé tette az eddig csak a szakemberek által ismert hangszeres népzenei hagyományt, zenekultúránk elidegeníthetetlen része lett. Ki van téve az élet törvényeinek: fellendülést hanyatlás, elszürkülést megújulás, hullámvölgyet hullámhegy követ. De a fióka szárnyra kelt, többé a tojásba visszatuszkolni nem lehet." A fővárosi népzeneélet tágas horizontján igen sokféle jelenség megfér — bizonyítandó: a népzene él. Mi több, élete az újra és újra megszülető, ezernyi változatban elénk táruló kultúra csodálatos példázata. BIERNACZKY SZILÁRD 35