Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Biernaczky Szilárd: Népdalhagyományok — metropolisban

NÉPDALHAGYOMÁNYOK — METROPOLISBAN Jó tíz éve, hogy széles körű, nagy figyelmet keltő vita támadt Él-e a népdal? címmel. A válasz lényegében az volt, hogy: él! Az is kiderült, nemcsak hagyományőrző vidékiek ajkán, hanem — új formában, százféle módon átalakulva — városi környezetben is. Amikor afféle fővárosi népzenei őrjáratra indulunk, nemhogy a magyar népi hagyományok teljes eltűnése miatt kellene meghúzni a vészharangot — a 24. órára figyelmeztetve —, inkább a bőség zavara fogja el azt, aki arra törekszik, hogy minden olyan eseményét, formáját, intézményét számba vegye a zenei folklór sokféle és viruló „túléléseinek", amelynek a majd negyedországnyi főváros otthont ad. Kezdjük talán azzal az intézménnyel, amely a hagyományok legfőbb őrzője, letéteményese, továbbadója. Az Akadémia népzenei intézete Jó ideje immár, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri főépületéből a várbéli, Országház utcai épületbe költözött az egykor Kodály Zoltán által irányított Népzenei Kutató Csoport, amely aztán új helyén az utóbb megalakított Zenetudományi Intézet részévé vált. A zenetudósok legújabb lakhelyén — a Táncsics utcai palotában — immár nemcsak a tudományos és népszerűsítő tevékenység, a hatalmas terjedelművé növekedett hang- és lejegyzésgyűjtemény, de a körülmények is európai szintűek. Az egybehordott, igen nagy mennyiségű — több százezer — ének és hangszeres dallam ugyanis nemcsak hangszalagon található meg itt (beleértve a nagy úttörők, Vikár, Bartók, Kodály, Lajtha és mások fonográfhengereit), hanem szorgos kezek munkája nyomán — s talán a világon egyedülálló módon — nagyrészt kottás átírásuk is elkészült. S amint egy éppen sorra kerülő konferencián adott tájékoztató feltárta: a gyűjtemény elrendezése a Járdányi Pál által kezdeményezett dallamrend alapján valósul meg. Az intézet munkáját fémjelzi a Magyar Népzene Tára eddig megjelent hat és évek óta kiadásra váró 7. és 8. kötete (szerkesztők: Olsvai Imre, illetve Vargyas Lajos). Vargyas Lajos szerkesztésében jelent meg a Népzene és zenetörténet című tanulmánygyűjtemény-sorozat négy kötete. De ő a szerzője a magyar népballadáról írt összefoglaló műnek és A magyarság népzenéje című monográfiának is. Igen nagy értékű történeti összehasonlító eredményeket tárt fel három szerző, Szendrei Janka, Dobszay László és Rajeczky Benjámin A XVI-XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben című, kétkötetes vállalkozásban. Míg Dobszay László (egy új magyar zenetörténet megírásával egyidőben) adta közre kiemelkedő jelentőségű művét A siratóstilus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben címmel. A nemrégiben fájdalmasan fiatalon elhunyt Martin György számos más munka mellett elkészítette monumentális összehasonlító monográfiáját A magyar körtánc és európai rokonsága címmel. Sárosi Bálint a cigányzenéről és a magyar népi hangszerekről írt könyvet, egybegyűjtötte rádiós népzenei előadásait (Zenei anyanyelvünk), s kiadta újabb rádiós jegyzeteit. Az Európán kívüli népzene sem hiányzik a kutatócsoport palettájáról: Vikár László, számos más jelentős munkán kívül, két hatalmas gyűjteményt jelentetett meg volgai gyűjtéséből (Cheremis Folksongs és Chuvash Folksongs). Halmos István viszont egy korábbi falumonográfia (A zene Kérsemjénben) mellett amerikai indián zenei gyűjtemény átírásában és kommentált közreadásában jeleskedett. De említhetnénk Szomjas-Schiffert György munkáit is, amelyek a finnugor zene kérdéseinek feldolgozására vállalkoztak. Tanulmányok sorát kellene itt említenünk, de mivel nem kívánjuk annotált bibliográfiával terhelni az olvasó figyelmét, inkább a határokon túl is jelentős tekintélyt keltő hanglemezkiadási tevékenységre hívjuk fel a figyelmet. A Rajeczky Benjámin szerkesztette Hungarian Folk Music (Magyar Népzene) 12 korongját (három album) újabb nagy vállalkozás követte. Falvy Zoltán főigazgató szerkesztésében immár kétszer öt hanglemez (LPX 18112-16 és 18124-28) látott napvilágot a 30 lemezre (hat albumra) tervezett Magyar Népzenei antológiából. Nagy jelentőségű kiadvány még, többek között, a Magyar hangszeres népzene Sárosi Bálint szerkesztésében (LPX 18045-47), a Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel Somfai László kiadásában (LPX 18058-60), a Magyar népzene Kodály Zoltán fonográffelvételeiből Tari Lujza közreadásában (LPX 18075-76), a Finnugor és török népek zenéje Vikár László gyűjtésében és szerkesztésében (LPX 18087-89) és az Észak-mezőségi magyar népzene (LPX 18107-9, 18111), amelyet Kallós Zoltán és Martin György gyűjtött s jelentetett meg. Néphagyományok a zeneiskolában Kodály 1929. április 14-én rendezte meg gyermekkórusainak első hangversenyét, amely elindítója lett az Éneklő Ifjúság máig élő mozgalmának. A következő évtizedekben rendre jelennek meg kórusművei és „iskolai énekgyakorlatai", amelyek nemcsak általában a zenei kultúra, hanem a magyar zenei anyanyelv alapját is megteremtik. Kodály 1929-ből való Gyermekkarok című írásában olvashatjuk: „Nemrég a budai hegyekben hallgattam egy kiránduló lánysereg énekét. Mit vesznek elő, mikor a maguk gyönyörűségére dalolnak? »Iskolai ének«, igaz, egy se volt közte. De hallottam a »Snájder Fánit«, hozzá méltó dalkoszorúval. Egy budapesti tanítóképző volt, a magyar vidéki középosztály gyermekei, a jövő Magyarország anyái és nevelői... a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot. Elzárja a remekművekkel való érintkezéstől... Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját." Kodály pedagógiai magvetése kikelt, s ha a népi hagyományok becse a magyar társadalom történelmi hullámvetésein az elmúlt évtizedekben változó értékekkel jelentkezett is, napjainkra — méltán elmondhatjuk — a zenei anyanyelv sokol-34