Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: A Láng

— Miért vállalta el, már megbocsásson a kifejezésért, egy süllyedő hajó kapitányi tisztét? Boda László, a Láng Gépgyár 1987. január l-jén kinevezett vezérigazgatója visszakérdez: — A gyárunkra céloz? — Persze. — Nézze, tudom, hogy elég nagy kockázatot vállaltam, de nem tehettem mást. Nem futamodhattam meg a feladat elől. Már csak azért sem, mert a dolgozók bíztak bennem: ahogy hallottam, egységesen az volt a véleményük, hogy segíthetek kijutni a bajból. Ez a bizalom, lehet, hogy régimódi a felfogásom, de nekem hatalmas ambíciót és erőt adott. Meg aztán arról sem szabad elfeledkezni, hogy ebben a gyárban nőttem fel, itt váltam, azt mondják, jó szakemberré. Sokkal tartozom ennek a közösségnek, s ha valamit ebben a kétségkívül szorult helyzetben módomban lesz törleszteni, annak nagyon örülök majd. Belülről vagy kívülről jöjjön a főnök? — Messzemenőkig osztom a vezérigazgató nézetét, de egyvalamit, úgy érzem, muszáj hozzátennem a szavaihoz — mondja Szarka Sándor, az MSZMP Láng gépgyári szervezetének szervező titkára. — Amikor lejáróban volt a miniszteri biztos itteni mandátuma, nyomban felvetődött az utódlás kérdése. Az az igazság, hogy az ügyek akkori fázisában még nem személyekben gondolkodtunk, hanem koncepcióban. Elismerem, ez egy kissé fellengzősen hangzik, de rögtön minden más megvilágításba kerül, ha elárulom, hogy milyen dilemmával kellett igazából szembenéznünk. Belülről vagy kívülről jöjjön az új főnök? Ez volt az alapkérdés, s — mi tagadás — kivált eleinte, ahogyan az már általában lenni szokott, megoszlottak a vélemények. Persze bármelyik verziót támogatjuk, vannak kézzelfogható előnyei és hátrányai, de hogy mifélék, ezt most nem kívánom részletezni. Annál kevésbé, mert aki dolgozott már állami termelő szervezetnél, az sejtheti, melyek lehetnek a legfőbb érvek. A vitáink végül is oda lyukadtak ki, hogy csakis belső megoldás jöhet szóba. — Miért? — Nos, ha megfeszülök sem emlékszem vissza, mikor volt utoljára nálunk felnevelődött szakember a vezérigazgató. — Külső ember is érhet el eredményeket. Már csak azért is, mert nincs kötve a keze. Nincsenek kialakult személyi kapcsolatai s ezeken nyugvó érdekeltségei; könnyebben láthat hozzá új szellem meghonosításához, ha úgy teszik, a rendcsináláshoz. — Ebben tökéletesen igaza van, de elfogyott a türelmünk. Hogy mit kell tennünk, azt nem tudtuk pontosan. De abban bizonyosak voltunk: arra nincs most idő, hogy az új ember hosszú hónapokat szenteljen a beilleszkedésnek, a hely és az emberek megismerésének. Olyan valakire volt szükségünk, aki ma átveszi az irodakulcsot, és holnap már intézkedik. — Ilyen súlyos válságba jutottak? — Maradjunk annyiban: nem volt többé öröm Láng gépgyárinak vallani magunkat. Ismét Boda Lászlót kérdezem. Most arról, hogy nem volt-e túl éles a váltás? Nem szakmailag. Egy jó főkonstruktőr szükségszerűen ért a szakmájához. Inkább emberileg; gondolom, nem lehet könnyű mától ukázokat osztogatni azoknak, akik tegnap még rangban felettünk álltak. Vagy mégsem? — Nehogy azt higgye, hogy ezért a posztért nagy volt a versenyfutás! Es hát némiképp másként is állt ez a hierarchiadolog, amit az imént feszegetett. Főkonstruktőrként ugyanis, már csak beosztásomnál fogva is, benne kellett lennem a fő csapásban, mindenről illett tudnom, ami a vállalatnál történt. — Az a szóbeszéd járja, hogy két éve felajánlották önnek a műszaki igazgatói posztot, de nem vállalta el. Most mégis igent mondott, pedig azóta inkább csak romlott a Láng helyzete. Nem lát itt ellentmondást? — Nem, semmiféle ellentmondást nem látok. Akkor még nem éreztem, hogy rám van szükség! Azóta eltelt két év. — Értem, de azt képtelen vagyok felfogni, hogy jutottak ilyen gyorsan csődbe? Erre a beszélgetésre készülve, mi sem természetesebb, átolvastam néhány, a Lánggal foglalkozó cikket, és semmi nyomát nem találtam annak, hogy baj lenne. Ez hogyan lehetséges? — Nem tudom, nem én írtam azokat a cikkeket. Annyi bizonyos: 1984-ben már volt nálunk egy átfogó pénzügyi revízió, s az nem szépítette a valóságot. Hogy aztán mi történt, miféle mechanizmusok indultak be, azt elég könnyű elképzelni. „Borítsunk fátylat a múltra, mert ez csak kisiklás lehetett, semmi más." Ilyesmikre gondolok. És hát valamennyien bíztunk a jövőben, a talpraállásban. De a várt eredmények nem születtek meg. Ez kétségkívül meglepetést okozott. 11