Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Oszlay István: Hogy nagyra nőjenek a fák

Tízmillió hektár erdőt vágnak ki évente a világon, magyarországnyi területtel csökken az erdő, legnagyobb mértékben a trópusokon. Kínában, Koreában és más távolkeleti országokban hatalmas területeket erdősítenek, igyekeznek pótolni a letarolt erdőket a mediterrán országokban, és telepítenek erdőket — szerényebb mértékben ugyan — Európa államaiban is, jóllehet, mindezek nem pótolják például a kipusztított dél-amerikai őserdőket. Az európai erdőket egyébként sem a tervszerű fakitermelés fenyegeti (az erdőt, mint könnyen mobilizálható nyersanyagot minden állam szigorúan védi), hanem a pusztulás. Az erdőpusztulásnak sok oka és tényezője ismert, egy biztos, közülük a környezeti ártalmak állnak az első helyen. Nyugat-Európában, kiváltképp az NSZK-ban, mind nagyobb területeken immár tizenegy fontosabb fafajt támadott meg a kór; s az erdőpusztulás nem kerülte el hazánkat és közvetlen szomszédainkat sem: Közép-Európában több mint egymillió hektár erdő haldoklik. Ám nem csupán a fák tömeges pusztulásának tulajdonítható, hogy a társadalom érdeklődése, figyelme mindjobban az erdők felé fordult. Ennek vannak az urbanizációval összefüggő spontán megnyilvánulásai, de szerepet játszanak benne érzelmi és gyakorlati tényezők is. Hogy mást ne mondjunk, manapság, amikor idehaza is drágul az utazás és a szolgáltatás, hátizsákkal és az otthonról hozott elemózsiával nemcsak élményt adó, hanem olcsó is egy erdei kirándulás. A megnövekedett figyelemben része van annak is, hogy az emberek tudják: az erdő a természeti környezet egyik stabilizáló eleme, melyre ha nem vigyázunk, bajok-gondok eredője lehet. Vagyis az erdő — főképp a parkerdő — társadalmi értéke és környezetvédelmi jelentősége fontosabb a faanyagtermelésnél. Másképp viszonyulnak a társadalomhoz az erdészek is, hiszen legégetőbb problémájukkal, a nagyarányú erdőpusztulással — és pusztítással! — szemben egyedül nem boldogulnak. Európában az átlagos erdősültség — az egy földrajzi egység erdővel borított területének aránya — 30 százalék, hazánkban jóval az átlag alatt van, nem éri el a 18 százalékot. Érthető tehát, hogy idehaza az erdészetben folyik a legszigorúbb tervgazdálkodás. Hosszú távra ki vannak jelölve a feladatok, fafajok szerint lebontva, hogy az engedélyezett kontingensen belül (évente 8,5 millió köbméter) melyik fából mennyit szabad kivágni. A parkerdőben folyó tervszerű erdőgazdálkodást azonban a kirándulók többsége, laikus lévén, értetlenül szemléli. Nem érti, miért kellett kivágni azt a szép szál juhart, vagy miért kellett letarolni az öreg tölgyest. Ebből számtalan félreértés adódik, nemegyszer konfliktus keletkezik napjainkban is. Hovatovább, mintha az erdészektől féltenénk az erdőt. Ifj. dr. Solymos Rezső, a Budapesti Erdészet vezetője azzal is magyarázta ezt, hogy az erdészek eddig zárt körben dolgoztak, nem volt eleven kapcsolatuk az erdőt használó lakossággal, így nem volt módjuk sem megismertetni a folyamatos erdőgazdálkodás technológiáját a szélesebb közönséggel. Az erdő egyszerre szolgálja a faanyagtermelést, a környezet védelmét, az üdülést, a természetjárást. A Budapesti Erdészet A FOVAROS ERDŐI A budai hegyek jelentős részét a régebbi időkben nagy kiterjedésű rétek, legelők, később szőlőültetvények borították. II. Géza korában (1129-1162) további erdőirtással növelték a szőlőterületet. A török kiűzése után ismét felvirágzott a szőlőtermesztés — az erdők rovására. Az 1790-es birtokösszeírás szerint Buda városának 2150 hektár szőleje volt, erdőterülete azonban csak 1320 hektár. Nagyrészt rablógazdálkodás folyt: az erdőket letarolták, a felújulás sarjról történt. A múlt század második felében fokozatosan csökkent az erdőirtás. Jelentős szerepe volt ebben az 183l-es és az 1854-55-ös kolerajárványnak (felismerve egészségvédő hatását, a város polgárai közül sokan a budai erdőkbe menekültek a járvány elől), a filoxérának (szőlővész), továbbá a „környezetvédőknek" is: neves közéleti személyiségek emeltek szót a város erdeinek védelmében. 1869-től 1885-ig mindenfajta fakitermelést megtiltottak. Az első nagyobb fásítási programm 1877-ből datálódik. Budapest határában 300 hektárnyi erdő telepítését tervezték, amiből 1902-ig — amikor a programot befejezettnek nyilvánították — 200 hektár valósult meg. Jelentős fordulópont az 1879. évi erdőtörvény (az akkori felmérés szerint a budai oldalon 1334, a pesti oldalon 84 hektár erdő volt), melynek alapján 1883-ban a Fővárosi Erdészeti és Kültelki Bizottmány a „jó és minden tekintetben célirányos erdő" létesítéséről, az „új erdőben tenyésztendő fanemekről" és az „új erdősítés módjára" nézve rendelkezett. Ezt az állományátalakítási programot később — a közvélemény nyomására, a lakosság érdekeinek szem előtt tartásával — korrigálták, s az Országos Erdészeti Egyesület javaslatára 1901 és 1911 között csak ún. egészségügyi fakitermelés folyt a budai erdőkben. A nyolcvanas évek végén Kamaraerdőn 3,5 hektáros faiskolát létesítettek, megkezdődött a rendszeres csemetenevelés a fővárosi erdők részére. Az erdők feltárásával párhuzamosan a főváros erdeiben 59 kilométer sétautat, 15 hidat építettek, 624 pihenőpadot helyeztek el a századfordulóig. Az első világháború alatt az erdő fejlesztési program megtorpant, sőt, jelentős területeket vágtak ki tűzifának. 1920-tól megkezdődött a kivágott erdők felújítása. A terület csak kismértékben gyarapodott, igen magas színvonalat ért el viszont az erdőművelés, a 6