Budapest, 1987. (25. évfolyam)
10. szám október - Oszlay István: Hogy nagyra nőjenek a fák
Hogy nagyra nőjenek ÁFÁK A ház előtt — melyben lakom — egy diófa küzd az életéért. Törzse sérült, fél karja tőből leszakítva, s a nyílt seb már elfertőződött. Mind reménytelenebb küzdelmet folytat egyre kíméletlenebb ellenségeivel. A harmincméteres panelmonstrum üvegszemeivel közönyösen nézi kínlódását: hogy gyökere táplálékért betonba markol, hogy szomját nem oltja a savas eső, hogy fuldokol a benzingőzben. Mellére olykor a házbeli otromba cukrász otromba szöggel otromba táblát szögez, nyíllal jelezve az irányt: fagyi. Gyér lombja között mind több a görcsbe merevült, száraz ág. Pedig fiatal még — talán ha negyvenéves —, s az idén is hozott termést. De kihajt-e a tavasszal újra? Lejjebb, a lakótelep immár „rendezett" területein suhángokból álló, csüggeteg fasorok. Mintha csak a támkarók tartanák bennük az életet. Megtizedelve sorakoznak a fiatal fák, jó részük meg sem eredt. Kifagyott, kiszáradt, kitördelték — elpusztultak. Nemrég még életerős fajták tenyésztek errefelé a kertekben, ligetekben, itt, a budai erdők egyik „előszobájában". A korábban gazdag rét azonban falanszterré vált, a betontömbök a hegy lábáig kúsztak, s a hegyoldalban is egymást tiporva tülekednek feljebb a házak; ott sincsenek már biztonságban a fák. Mint cseppben a tenger, a diófa pusztulása az erdőket fenyegető veszedelmeket rajzolja fel...