Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - TÉKA

téka Óbuda fölfedezője „Klasszikus novellák mind, s a tárgyuk a legkevésbé klasszikus tárgy, a mai, külvárosi Budapest ismeretlen élete; a testi és lelki nyomor, a bűn képei." A fiatal Fejtő Ferenc állapította meg ezt a Szocializmus című folyóiratban, amikor — 1934-ben — az Új írók (Juhász Géza és Kardos László szerkesztette) debereceni sorozatában napvilágot látott Gelléri Andor Endre a Hold utca című elbeszéléskötete. Az 1906-ban született Gelléri akkor már a Nyugat ismert és elismert novellistája volt, túl A nagymosoda című, „novella-értékű részekből álló" — ahogy a korabeli kritika megállapította — regényén és az 1933-ban napvilágot látott Szomjas inasok című elbeszéléskötetén. Ennek címadó írásáról Kosztolányi Dezső állapította meg, hogy „tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg." Kosztolányi — a maga tévedhetetlen ízlésével — azt is fölismerte, hogy A szállítóknál című — ugyancsak a kötetben szereplő — elbeszélés az „áhítat és életimádat" csodálatos megnyilatkozása. ,,A szállítómunkásoknak föl kell vinniök a második emeletre egy húszmázsás páncélszekrényt. Faszánkókkal, vasgörgőkkel, rudakkal cipelik a szűk lépcsőn, csorog a verejtékük, kurjongatnak és káromkodnak. Mi történik azután? Az, hogy csakugyan föl is viszik. Egyéb nem történik? Nem. Azaz, hogy igen. Az olvasó az első pillanattól fogva közösséget vállal a munkásokkal, maga is birkózik az anyaggal, elsápad és kivörösödik, emeli és tolja a páncélszekrényt, s végül, amikor, fényes szobákon gurul át, diadalmasan kiált föl." Arra azonban, hogy Gelléri páncélszekrényt cipelő, üveggel, festékkel, gittel dolgozó — vagy építkezésekben részt vevő — munkásai, illetve, munkanélkülijei budapestiek, hogy ő „fedezte fel" az irodalom számára „szűkebb hazája", Óbuda hegyeit és földszintes házait, arra főleg a Hold utca megjelenése után döbbentek rá a kritikusok. Ezt ismerte fel és el Móricz Zsigmond, aki 1930 után — amikor is a Nyugat prózai rovatát vezette — több mint harminc Gellérielbeszélésnek adott helyet a korabeli „magas" irodalom e lapjában. És ez ellen küzdött — ám hiába — Gelléri választott mestere, Füst Milán, aki sokat tett ifjú barátja stílusának további árnyalása érdekében, nem értette meg azt „a telivér, fiatal életet", ahogy Szabó Lőrinc nevezte a Hold utca írásaiból szinte túláradó érzékiséget, s „az álmoknak és látásnak kísérteties szépségű túlvilágát", amire Gellérit Budapest külvárosai ihlették. Elbeszéléseiben egyrészt valóban benne voltak — mélyen és áthatóan — „a testi és lelki nyomor, a bűn képei", de ugyanakkor az „álmok és látások" is, amelyek a nyomor (és a bűn) gyermekei egy részének tudatát áthatották. Vargha Kálmán, aki már 1973-ban megjelentetett egy érdekes kötetet Gellériről az Arcok és vallomások sorozatban, mostani, Gelléri Andor Endréről írt könyvében — bár bőkezűen ontja elénk az író (részben 1973 óta előkerült) vallomásait is — elsősorban az alkotásokat vallatja. És megállapítja, hogy Illés Endrének van igaza, aki 1970-ben azt írta a tragikum és komikum e mesteri keverőjéről, hogy útja „tündéri novelláitól, álomjátékba tévedő önéletrajzától a groteszk drámához vezetett volna, ha nem szakad meg pályája." Könnyen lehet, hogy az író, ha élve marad a mauthauseni, szörnyű megpróbáltatás után, végül egy Ionesco-, vagy akár Beckett-típusú drámaíróvá válik. Ugyanakkor bizonyos, hogy azok a pesti és budai — főleg óbudai — utcák, azok a szegényes (és egyben „regényes") házak, amelyekről tizenöt éves írói pályája során szólt, későbbi munkáiban is szerepet játszottak volna. A groteszk — amelyre oly mély hajlama volt Gellérinek (és amelyet szenvedélyesen védelmezett több vonatkozásban segítő mesterével, Füst Milánnal szemben) — nem jelenti a gyermekkor és az ifjúság során szerzett élmények elvetését. S ha Gelléri Andor Endre élve maradhatott volna 1945-ban, s ha ma is élne, élhetne még ez a „belső hangjával" is sokat küzdő, de végül mégis legbelső indulataira hallgató, kiváló író, bizonyos, hogy — ha nyilván más „hangszerelésben" is — továbbra is szólt volna, s szólna ma is a régi Óbudáról, amely „szívét és hangját egykor felnyitotta." (Nagy Magyar írók sorozat, Gondolat) ANTAL GÁBOR PETHŐ TIBOR Kölcsönben a jövő Tíz év — 1973-1983 — válogatott publicisztikai írásait gyűjtötte egybe Kölcsönben a jövő című kötetében Pethő Tibor, a lapszerkesztő, a politikus, közéletünk egyik nagy szürke eminenciása. A kilencvenhét írás szinte majd mindegyike a Magyar Nemzet hasábjain látott napvilágot, de van néhány olyan, amit a Magyar Hírek (a Magyarok Világszövetségének képeslapja) és a Népfront című folyóirat közölt, s akad közöttük egy-két beszéd is, amely nagygyűlésen, illetve a Rádióban hangzott el. A válogatás gondolatfolyama három bővizű forrásból — a népfronti szövetségpolitika, a hazai és nemzetközi békemozgalom, valamint korunk kihívásai, globális problémái — táplálkozik, hogy azután egyesülve, mint határainkat elhagyó nagy folyó, hömpölyögjön végig Európa országainak partjai között, s ömöljék bele a világ ezerszínű és végtelen óceánjába. Igen. „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít" — jut önkéntelenül is eszünkbe a madáchi gondolat a kötetet olvasva. Az ezredforduló, a második évezred küszöbén vajon hol a helyünk a világban? Elmerülünk-e, eltűnünk-e a történelem folyamának örvényeiben? A szerző a népfrontmozgalom egyik fáklyavívőjének, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjének, Pethő Sándornak a fia — aki maga is néhány hónap híján tíz évig szerkesztette a Hazafias Népfront lapját —, családi, de történelmi indíttatást, útravalót is bőven kapott, hogy megválaszolja a kérdést: a magyarság sajátos színt és értéket képvisel a népek nagy családjában. Közép-Kelet-Európa egyik centrális területén; a Közép-Duna-medencében érintkezik három nagy kultúrkör: a latin, a szláv és a germán, s ezek metszéspontjában él egy nép, amely hosszú századok óta merített mind a három forrásból, s mint közvetítő is európai szerepet vállalt. Pethő büszkén vallja: a Magyar Népköztársaság bár nem meghatározója a nemzetközi helyzet alakulásának, mégis ott van a világ sorsát formáló erők között, mert társadalmi rendszerét illetően a nemzetek élvonalában halad. És a világ? Hogyan is teszi fel jó száz évvel korábban Vörösmarty a kérdést? — „Ment-e/A könyvek által a világ elébb?" Vezetett-e valahová, és hová vezetett a tudományok fejlődése? Mit válaszol a szerző a kérdésre? A tudomány és a technika korlátlan távlatokat nyitott előttünk, csak éppen — legalábbis egyelőre — képtelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá. A Földet nem apáinktól örököltük, hanem gyermekeinktől kölcsönöztük — kölcsönben a jövő! Miképpen alakul ez a jövő? Mi lesz a föld mélyének kincseivel? Hova vezet az urbanizáció? Hogyan lehetne megvédeni a környezetet — a levegőt, a vizeket, az erdőket, az élővilágot —, önmagunkat? Az elektronizáció korunk ipari forradalma. Az ember kilépett a világűrbe, hatalmába vonta a termonukleáris energiát. Ugyanakkor a két világrendszer a táguló világegyetem, a galaxisok gyorsaságával távolodik egymástól. De meddig fokozható még a polarizáció Kelet és Nyugat között? Lehete az ideológiai, a társadalmi és politikai ellentéteket feloldani? „Az emberiség alapvető kérdései szerepelnek tehát a 80-as évek napirendjén" — írja a szerző közel egy évtizeddel ezelőtt, s a kérdés 1986 végén — Rejkjavik után — még mindig megválaszolatlan. A példátlan gyors változások korában élünk — állapítja meg Pethő Tibor —, de ez a megállapítása optimista felhanggal párosul. Az enyhülésért, a békéért folytatott harc élete egyik alkotó elemévé lett: 1948 nyárutóján jelen volt a nemzetközi békemozgalom születésénél Wroclawban, s ma is tagja a Békevilágtanácsnak. Képviselő korában aktív tevékenységet vállalt az Interparlamentáris Unió Tanácsának ülésein, s Mexikótól Damaszkuszig, Canberrától Genfig, Bostontól Brüsszelig politikusként is figyelemmel kísérhette a világ arculatának alakulását, formálódását. A Magyar ENSZ-Társaság Intéző Bizottsága elnökségének, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökségének és titkárságának tagjaként és mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke jelenleg is kiveszi részét közéletünk és nemzetközi kapcsolataink alakításából. „Nem minden kor találja meg a maga kiemelkedő emberét, és nem minden nagy képességű ember találja meg a maga korát" — idézi a szerző Jacob Burckhardt híres megállapítását Gyurkó László Beszélgetések Kádár Jánossal című könyvének recenziójában — hozzátéve: „Ez esetben a kor és az ember találkozott." Pethő Tibor válogatott publicisztikai írásait kézbe véve az olvasó megállapíthatja: érdemes a kötetet elolvasni, szerzője szintén találkozott a korral. (Magvető) B. NAGY JÓZSEF 46