Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - TÉKA

téka Rivalda 85-86 Közel két évtizede az ünnepi könyvhetek visszatérő kiadványa a Rivalda című gyűjtemény, mely az előző színiévad bemutatóiból ad válogatást. Az idei kötet szerkesztője, Jovánovics Miklós a szolnoki színház, a Vidám Színpad, a pécsi, a kaposvári, a Nemzeti, a Madách, a Madách Kamara és a Gyulai Várszínház egy-egy drámai alkotását vette fel kötetébe. A vidéki színházakat is figyelembe vevő válogatási elv rokonszenves és korrekt. Sok-e, kevés-e nyolc színdarab egy színházi évad terméséhez, bemutatóinak számához képest, számszerűen reprezentálja-e az esztendőt? Erre talán egy nagyobb elemzésnek kellene választ adni, de valószínűleg a tartalmi kérdés a fontosabb, az, hogy Déry Tibor, Görgey Gábor, Hernádi Gyula, Kornis Mihály, Sütő András, Szabó Magda, Szakonyi Károly és Vészi Endre darabjai képviselik-e a mai magyar drámát, különösen, ha figyelembe vesszük: Déry és Vészi alkotása évtizedekkel korábban született (sőt az utóbbit már régen be is mutatták). Ezek azonban csak töprengések. Végig és együtt olvasva a Rivalda 85-86 színpadi szövegeit, nem érezzük az adott terjedelem kényszerét, meglepően változatos és mégis valamiképp egységes képét kapjuk színházi teljesítményünknek, legjobb (?) előadásainknak. Műfaji, dramaturgiai megoldásban is másmás ez a nyolc színmű. Drámai időjáték, abszurd komédia, történelmi játék mai felhangokkal, tételdráma, mesejáték, epikus dráma váltja egymást a kötetben. Egy vonatkozásban egységes ez a sokféleség. Drámáink a dráma klasszikus hagyományai szerint drámai dialógusban „történnek" — még vagy már újra? —, igazodva a világirodalom legújabb törekvéseihez. Közben azonban évtizedekig zajlott a világ színházaiban egy sokfelé ágazó színházi forradalom, de ennek a 85-86-os gyűjteményben alig van nyoma. Vagy mert nincs, vagy mert nem is lehet nyoma? És egyáltalán van-e értelme színdarabokat olvasni? Képzelethiányos embernek talán nem, de annak, aki olvasás közben képzelete színpadán „eljátssza" magának ezeket a drámákat, talán (túlzással) érdemesebb olvasni, mint megnézni. A színházban előadott színjátékot ugyanis a rendező, a színészek értelmezik, s a nézőnek ezt az értelmezést kell elfogadnia, míg a képzelet színpadán lejátszott drámát én, az olvasó értelmezhetem. Lehet, hogy ez a magyarázata a könyv alakban megjelent színművek sikerének. Az önvizsgálat, a nemzeti önismeret kérdése a gyűjtemény két drámájában is — Déry: A tanúk, Görgey: Huzatos ház — hangot kap. Akár történelmi drámáknak is tekinthetnénk ezeket a színjátékokat, de a bennük rejlő emberi magatartásképletek talán fontosabbak. Déry epikus drámája — lehetett volna az új magyar színpadi törekvések elindítója — a zsidók elhurcolásának, az ostromlott fővárosnak a légkörét idézi. Az eseményeket az ablakból szemlélő passzív tanúk filozófiáját a Házfelügyelő foglalja össze: ,,...a tanú hatalmasabb a gyilkosnál és a meggyilkoltnál. Állok a kapuban, s nem szólok bele, ha megszakad is a szívem a könyörülettől: tanúnak lenni, ez az egyetlen életbiztosítás e módfölött veszélyes világban." Görgey Huzatos házát a rendező (történelmi) bohózatnak nevezi. Ez is Pesten és Budán történik 1939-től máig. A Huzatos ház egy budai villa és Magyarország, ahol: „Volt itt huzat bőven, mi pedig ebben a huzatban hol dideregtünk, hol megforgatott bennünket... olyan volt az egész, mint valami végtelen keringő. Igen, keringő — néha egy kis haláltánccal tarkítva." Furcsán rímelve Déryre, itt is kulcsfigura a pesti emberek között, a beszélő nevű Hauswurm, a házmester. Napjainkban ironikusan hangzik a darab pozitív zárómondata: „Mert ez a mi huzatos házunk — nem eladó!" A város a főhőse Szabó Magda Szent Bertalan nappalának is, mely meghatározása szerint történelmi játék. Egy kicsit irodalomtörténeti játék is, Csokonai perének újraértelmezésével, de mindenek felett a Város, a várost jelképező Kollégium fennmaradásáért való harc egy szorító időben. Sütő András mesejátékában — Advent a Hargitán — a játékos, tündéri felhangok mögött egy nép, egy közösség fennmaradásáért való szorongás él. Meghatározott korban, korokban játszódik Hernádi tételdrámája, a Hagyaték. Mégis kortalan. A főhőse Arisztotelész, aki így beszél: „Én nem vagyok se görög, se makedón, én a szellem embere vagyok, s a szellem emberének egyetlen istene lehet, egyetlen népe lehet: a szabadsága." „Hát akkor kinek van igaza?" „Annak, aki kívül áll, és megméri a dolgok nagyságát és kicsiségét, aki kiabál, ha megölik az áldozatot, és aki akkor is kiabál, ha megölik a hóhért." Kornis katasztrófaszínműve áll legközelebb az új drámai törekvésekhez. Szakonyi úgynevezett hétköznapi emberei egy váratlan látogató betoppanásával szembesülnek önmagukkal és hullanak vissza sorsukba. (Magvető) CSERTŐI OSZKÁR CSOÓRI SÁNDOR Készülődés a számadásra Már egy jelző is nagy örömet okozhat. A Tapolca zöld vize. De milyen méregzöld volt és milyen hideg! Amíg volt. Mert már csak az emlékben kanyarog az összerogyott pápai vízimalmok mellett. Azután, hogy éppen Caspar David Friedrich tetszett annyi holdfénnyel leöntött romantikusok közül, ez a nagyszerű festő, ki a valóságot a végtelenig tágította. Árulkodó jelek. Mert Csoóri Sándor is a tájból, a felismert — megszenvedett — valóságból kiindulva jut el — akár egy vergődő szarvasbogár láttán — a lezáratlan végtelenig: a gondolatig. A nagy varázslóktól megszoktuk, hogy a nemzet lelkiismeretének a falára figyelmeztetéseket írnak, olykor aranyalmákat hajítanak a magasba, de ezeket a föld, a valóság sarából gyúrják. Sok a hasonlóság tehát, és nem kerülhetjük meg a többek által hangoztatott állítást: Csoóri Sándor Illyés Gyula szerepét akarja átvenni. A kijelentés — van, akinek a szájából vád. Miért? — képtelenségét ez az esszégyűjtemény is bizonyítja. Ahogy mindnyájunkét, akik fiatal korunkban gondolkodni kezdtünk, a még diák Csoóri Sándor eszmevilágát is megragadta Németh László, akiben „még a sérelem is mindig hivatástudattá változott át", és Illyés Gyula, kinek műve: „...egy elmulasztott igazságszolgáltatást hozott helyre." Ady és József Attila mellett ők e kötet pillérei. Ám éppen Csoóri látja a legjobban, hogy Illyéssel lezárult egy korszak. Meddő minden utánzás, nevetséges minden próbálkozás a szerep átvételére. A folyamatosság megőrzése azonban kötelesség. Ennek tesz eleget Csoóri Sándor ebben az esszégyűjteményben is. Hiába küszködik ellene — mert küszködik, ahogy a jelzőkben, igékben megmutatkozó önfeltárulkozó vallomástétel ellen is ezt teszi szinte a takarót magához szorító szeméremmel —, politikus alkat. Ez persze kényelmetlen mások, következésképpen önmaga számára is. Minden szavával az összefüggéseket keresi, tehát az okokat és a következményeket. Azt vallja: ' „Egy nemzetnek, egy közösségnek éppúgy szüksége van öntudatra, jövőtudatra, veszélytudatra, sőt taktikai tudatra is, mint elegendő húsra és kenyérre." Súgva teszem hozzá, talán éppen az utoljára említett — és Illyés Gyulánál úgy csodált — taktikai tudat, a fogalmat kitágítva: politikai érettség hiányzik még nálunk, magyaroknál. Összefügg mindez nemzettudatunk riasztó üregeivel, melyeket kulturális téren — a közgazdaságtanhoz, pénzügyhöz nem értek — némelyek divatosan csillogó importszeméttel igyekeznek feltölteni. A folyamatosság hiánya az egyén és a közösség hibás önismeretének, cselekvésben mutatkozó bizonytalanságainak a fő oka. A lezáratlanságokkal függ össze, hogy „...nálunk a múlt legalább annyira a szükségszerűség és a cselekvés terepe, mint a jelen idő." Ezért ajövő érdekében szükséges a tudati tisztázás, hogy „a morális cselekvés ne kerüljön szembe a történelmi cselekvés kényszerével". E veszélyes skizofrénia elkerülése — gyógyítása? — végett tesz föl például olyan kérdést, hogy hány ember csinálja nálunk a politikát. Köntörfalazás nélküli kijelentéseit az aggódás fogalmazza meg, hisz úgy látja, az egyéni érdekekre való szétesés a közösségi érdek érvényesülésének az akadálya lehet, ugyanis: „A második gazdaság nemcsak lelemény és az első kiegészítése, de kemény kritikája is." Talán ezek miatt a politikus — vagy nem politikus? — kérdések miatt könyvelik el sokan a szerzőt ellenzékinek. O ezt egy hasonlattal cáfolja: a repülő fékberendezése nem ellenzéke a repülő motorjának. A hasonlat sántít. Csoóri Sándor sosem volt „fék". Sokkal inkább a repülés folyamatosságának a biztosítója, közvetítő a motor és az üzemanyag kapcsolata között, aki mellesleg a felhajtóerőt is szolgálja. Ideje lenne méltányolni ezt a nélkülözhetetlen feladatvállalást. Csoóri Sándor a nagy elődök nyomán vallja, a művészet szolgálat. Miközben felméri a történelmi mozgás irányát, figyelmeztet, hogy „nagyarányú dolgok között" ne éljünk kisszerűen, mert ezt éppen itt, a „véraláfutásos Magyarországon" nem engedhetjük meg magunknak. És írjon bár Adyról, József Attiláról, Illyésről, Németh Lászlóról, Cs. Szabó Lászlóról, Muharay Elemérről, Szervátiusz Tiborról, Dajka Margitról, Nagy Lászlóról, Juhász Ferencről, a művészetről, mindig a nagyobb közösségről, a „továbbgondolt valóságról" ír meggyőzően, vitára késztetve, gondolkodtatva. (Magvető) JÁVOR OTTÓ 46