Budapest, 1987. (25. évfolyam)

9. szám szeptember - P. Szabó Ernő: Párizsi módra

REJTETT KINCSEK hogy a bontás után itt alakítsák ki a pénzintézet új, reprezentatív központját. Hogy ez a terv mennyire sikerült, arról talán a Felszabadulás tér túloldaláról, a padon üldögélve kaphatunk képet a legkönnyebben. Innen áttekinthető az épület egésze, de jól szemügyre vehetők a részletek is. Érvényesül a nagyság, a felfelé törekvés szándéka, s még érzékelhető a burkolóanyagok — a majolika, a mozaik — felületi hatása is. A tervező, Schmahl Henrik (1848-1912) 1870-ben kőművesként került Hamburgból Magyarországra, tehetségét Ybl Miklós fedezte fel. Akadémiát nem is végzett, hanem egyre magasabb posztokra kerülve sajátította el a szakmát. Az Operaháznál már építésvezetőként dolgozott. Az Operaház és az 1909-1913 között emelt Belvárosi Takarékpénztár között azonban a különbség — mondhatni — ég és föld. Az ottani reneszánsz formákhoz képest itt Schmahl két-három száz évvel korábbiakat választott: a bizánci építészetet, pontosabban annak Velencében sajátos módon jelentkező formavilágát ötvözte a kor új stílusa, a szecesszió elemeivel. Gazdagság, mozgalmasság, zsúfoltság — ez az első benyomásunk, ha a monumentális épülettömeg után az ablaksorokat, a díszítő motívumokat vesszük szemügyre. Ha a sűrűn elhelyezett ablakok között mégis maradt valahol nagyobb tagolatlan falfelület, oda az építész sietve egy kis mozaikot, majolikafigurát tervezett. A már-már túlzsúfolt felületet ő csak szerethette, a döntő az építtető elképzelése volt. Márpedig a cél elsősorban az lehetett, hogy az épület az intézmény gazdagságát, megbízhatóságát, időállóságát fejezze ki. E célt szolgálják a különböző domborműves oromzatok, tornyok, tornyocskák is. E motívumok évezredes előképekre tekinthetnek vissza, csakhogy a domborművek allegorikus alakjai immár nem a lélek, hanem az ipar, kereskedelem birodalmát idézik, a torony nem az égi, ha-34