Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - TÉKA

téka Elhagyott a közérzetem Csupa zokogás könyve. Az el sem vesztett, mert meg sem valósult emberi közösség iránti vágy siratása, torz temetése. Hol primitíven, hol okosan, de mindenképpen őszintén mondják el a csövesek, a hobók, a punkok vallomásaikat, melyeket Csörsz István 1982-83-ban vett magnóra. Nem szenzációt keres, nem csorog a sorokból az együttérzés. Látleletet ad, mérlegelésre késztet az összeállítás. Sokféle típus, csoport képviselői szólalnak meg, különféle sorsok, élethelyzetek tárulnak fel, ám az elbeszélések mégis az egyhangúságig azonosak. (András, Éva és Mexikó beszámolóját érzem a legsúlyosabbnak, a többi csak kiegészíti a megismert képet.) Amit láttunk, azt egysíkú változatosságnak mondanám: társak keresése, meg nem fogalmazott célok utáni légbuborékos vágyak, öntetszelgés, önsajnálat, mások lenézése, kudarc mindenben, otthon, az iskolában, a munkahelyen, és ezeket a kudarcokat nem ellensúlyozza egy-egy ideig-óráig tartó haverság, őrjöngés, a testvériesen megosztott pénz, pia, a szipózás önkívülete, melyektől mindegyik megszólaló igyekezett megszabadulni, felismervén a kábítószerek ártalmait. A kudarc egyébként majdnem természetes, hiszen mindegyik irányzatra és annak képviselőjére áll a kijelentés: „...nekünk semmi elképzelésünk sincs." De hát nem is volt? Akkor honnan a szülőt keserítő, a társadalmat meghökkentő, a rendőrségnek, a koncertek rendezőinek és nem utolsósorban a köztisztasági alkalmazottaknak annyi bosszúságot, munkát adó csövesek serege? Számosan elemezték a társadalmi hátteret, utaltak a létbizonytalanságra (erről Lord ad plasztikus képet angliai élményei kapcsán), amely náluk kizárólag a munka kerüléséhez kapcsolódik. Nagy szerepet játszik a divat, az utánzás, a feltűnéshajhászás, de mintha az egymást követő nemzedékek továbbadnák a csalódásokat, a rossz közérzet fontos motivációit, ott a mélyben a természetesség, az őszinteség keresése, mely minden időben jellemezte az újítani vágyó szektákat. (Nem véletlen: Jézus Krisztus szupersztárként járja újabban a világot.) A hippik „filozófiai alappal" vonulnak ki a társadalomból, bár az értelmesebbje belátja: „Nincs megoldás. Mindig a felnőttek az erősebbek... Mindenki visszavonul, hogy magának éljen... Elmegy mellettük egy nyugati kocsi... nézd a rohadt burzsujt! De magában arról álmodik, hogy neki is olyan kocsija legyen." Az illúziót azért őrzik, olyan produkciót, koncertet keresnek, ahol „senki se hazudik", aztán: „Széttörjük a berendezést... legalább valamit csinál az ember." Ez is a „külvilág elleni védekezés" egyik formája. Torz, ezt ők is tudják, érzik. Zsákutca. És mégis utálják azokat, akik értelmes cél felé törekszenek, akiknek van kitartásuk a munkához, tanuláshoz, akik: „Készülnek valamire, amit mi nem is veszünk figyelembe, csak amikor már megtörténik valami..." A saját illúzió társadalmi keretek között történő — mások általi — megvalósítását irigylik, és gyűlölik a „fiókintellektueleket", mert azt azért jól látják, egyetemi diplomával a zsebben kevesen lesznek értelmiségiek. A vallomások — zokogások — vállrángatós cinizmusa mögött ott a nosztalgia. És a keserűség. Nosztalgia a család, a megértés, a beszélgetés, vagyis a gondolatcsere, az állandóság, egy régi bádogbögre, gyermekkori búgócsiga után, de hiába, „...a mi családunkban teljesen hiányzik az, hogy közösen eszünk. Általban mindenki megeszi a magáét, szóval nincs az, hogy közösen szürcsölünk, és beszélgetünk netán a két fogás között. Mindenki rohan, siet..." Majd mindegyik megszólaló művészi vágyakat dédelgetett magában: verset írt, filmet készített, le akarta festeni „a világot". Nem sikerült, az alkotó munkáig nem jutottak el. A következmény: „Én már úgy nézek ki az ablakon, mintha egy szakadékba néznék." De még nem ugranak le a tizedik emeletről, hanem: „Felveszik azt a rohadt csöves nadrágot, hogy tartozzanak valahová. Egyébként semmi értelmes dolgot nem csinálnak, csak rombolják magukat, és szenvednek." A probléma mindnyájunk, az egész társadalom számára adott, mert: „...ez itt egy nemzedék... Magukban, csendesen számolgatják kártyalapjaikat, és valószínűleg soha senkinek nem fogják elmondani, mi az eredmény. Most kéne megkérdezni őket." A közös gondolkodást előcsalogató kérdéseket tette föl Csörsz István könyve. (Magvető) JÁVOR OTTO Halottak napja: feltámadás Regény? Sükösd Mihály új könyve veti fel ezt a kérdést. Mert bár egyetlen napon — 1981. november 2-án játszódik, s négy fejezete a meg nem nevezett főszereplő (a szerző?) négy fontos látogatását jeleníti meg, nemegyszer tűnnek fel a szövegben esszéisztikus elemek s kisebb, megkapó tanulmányok, például Mátyás király udvaráról vagy Kemény Zsigmond napjairól a pesti Arany Sasban. Az „esszéregény", vagy regényes esszé, nem új fogalom Sükösd vonzóan egyéni életművében, de itt tulajdonképpen önéletrajzról van szó. Tegyük hozzá azonban: egy olyan, ötven év körüli egyéniség — és nemzedék — önéletrajzáról, amelyhez az esszéisztikus elemek (a maguk kérdőjeleivel) szervesen hozzátartoznak. Sükösd nem curriculum vitae-t írt, nem a maga felmentését — és különösen nem: dicsőítését — igyekszik kivívni, hanem egy minden helyzetben — és többek között helyzetéről is — gondolkodó, budapesti értelmiségi szolgál itt javarészt kérdésekkel. S nem csupán arról, hogy mit csinált jól, mit rosszul, hanem hogy mi adható át tapasztalataiból a regény (regény?) egy másik fontos, bár nem saját gondolataival, legfeljebb csak kérdéseivel minősített szereplőjének, az első személyben szóló főhős fiának... S nem azért mondjuk, mert lapunk címe: Budapest, de jellegzetesen budapesti — és tegyük hozzá, értelmiségi — könyv ez. Még akkor is, ha a főszereplő édesapja erdélyi, aki 1920 körül szökött át a Románia részévé lett földről, hogy a szegedi egyetemen orvossá lehessen. S ha édesanyja — aki félzsidó voltát (s ezzel az életveszélyt) csak 1944-ben tudta meg — szombathelyi, és a család (benne az akkor tíz év körüli szerző) a nagyapai házban éri meg a felszabadulást. Amikor is a Horthy-hadseregben katonaorvosi állást betöltött apa — kitűnő belgyógyász különben — hamarosan az új néphadsereg orvos ezredese lesz, hogy egy idő múlva le kelljen köszönnie erről az állásáról, s egy lakásától távoli, kis kórházban kap majd állást. Az apát nem rázzák meg különösebben a történelem különböző egyéni sorsokban is tükröződő változásai. A szerző azonban, akinek „élettere", s még főbb példázatainak hona is a Duna két partján elterülő Város, annál mélyebben érzékeli — ha nem is mindig indulati szinten — azokat a változásokat, amelyekben gyermekkora óta része volt. Ezekre utal a regény (a könyv?) már említett négy fejezete. Az első fejezet (rész? bonyolult egység?) a temetőről szól, ahol anyja sírját — és drámai körülmények között meghalt első felesége, gyermeke anyja gyászjelzését — látogatja meg a szerző. A temetőről és az emlékekről szól itt; az emlékek erejéről és erőtlenségéről. Aztán a Parlamentbe igyekszik, hogy — a második „fejezetben" — leírja látogatását „K. elvtársnál". Aki egy feladattal bízza (bízná) meg, amit a szerző szeretne is nagyon elfogadni, meg vissza is utasít, ha nem is éppen markánsan. Finom utalások vannak itt a szerző ritka, de bensőséges találkozásaira ,,K. elvtárssal", akivel 1956 után találkozott először, de akkor nem volt éppen bensőséges a kapcsolatuk. S itt merül fel a legmarkánsabban a szerző — eltéphetetlen — kapcsolata P.-vel, az éppen külföldön tartózkodó, de „K. elvtárs" által is számon tartott tehetséges filmrendezővel, akivel valaha együtt járt a budapesti bölcsészkarra. (Ahová különben a szerző azért került, mert mamája feleslegesen vesztegette meg — keservesen összespórolt forintokkal — az orvosi kar egyik „illetékesét".) A bölcsészkaron volt P.-nek és a szerzőnek harmadik társa Ferenc, a „parasztkáder", aki most — nem messze Budapesttől — egy olyan intézet vezetője, ahol fogyatékos elméjűeket nevelnek — eredményesen. (Szerző és fia között állandó a vita, hogy ő a viszonylag kis eredményeknek is örül; látja bennük az állandó munkát, Ferenc — és a „Ferencek" — áldozatot nem kímélő fáradozását.) Ezütán Pestre autózik a regény szerzője — e sajátos esszémű főszereplője? —, hogy barátnőjével, Eszterrel, az orvosnővel elmenjen Tibor, a már nem fiatal szobrász és viszonylag ifjú neje, Edit „est-éjére". (Nem estély ez, bár többen vannak ott.) És mielőtt még 1981. november 2-a — halottak napja — letelne, megjelenik a szintén érdekes sorsú és egyéniségű Tibornál a szerző második felesége, aki már elvált tőle, majd a fia is, aki továbbra is szereti a második nejt, aki — ahogy mondják — „anyja helyett anyja" volt. Reggel kezdődik kávéivással és a temetői látogatás előborzongásával ez a könyv (regény?) és éjfélkor végződik. Mert a következő nap szombat, amikor nem kell sehova sem menni. A Halottak napja egy mindenképpen érdekes és értékes, Sükösdhöz méltó könyv. (Magvető) ANTAL GÁBOR 46