Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Dr. Buza Péter: A kispesti Cato

ban újra engedett az örök szellem csábításának, áprilisban megindította immár harmadik kispesti lapvállalkozását. A Kispest-Szentlőrinczi Lapok ott folytatta, ahol a Hírlap abbahagyta. Az általános rohamra hamar kínálkozott újabb alkalom, a villamosvasút ügye. Akkorra a kis település kinőtte a keskeny nyomtávú gőzvasút — a „Muki" — vánszorgó kényelmét, új, gyors közlekedési kapcsolatra volt szüksége. Azt azonban, hogy merre vezessék az új pálya sínjeit, nem az ésszerűség, hanem a telekspekuláció döntötte el. Az kapta meg végül is a megváltási összeget, aki a legtöbbet fizette a bírónak és a jegyzőnek. Nemcsak Seper csapott le az ügyre, indult valamiféle hivatalos vizsgálat is, de ez hamar abbamaradt. volt miről adatokat gyűjtenie, Ladányi nemcsak a „villamos-ezresek" dolgában volt sáros, egy még sikamlósabb ügybe is belekeveredett. Petróczy Emíliának — asszony nevén Szegfű Jánosnénak — az a gondolata támadt, hogy egyszemélyes hivatalát nagyüzemmé bővíti: bordélyházat nyit az Üllői úton. Ehhez, persze, engedély is kellett, csakhogy volt egy olyan előírás, amit Emília nem tudott abszolválni — lévén még csak 33 éves —, mivel az ipar kiváltásához be kellett volna már töltenie a negyvenet. Ladányi négyszáz forintot kért és kapott azért, hogy eltekintsen ettől az apróságtól. 1897. március 11-én kelt a magas helyen született, s csak látszólag szabályos végzés, a hölgynek oly fontos „kéjelgési engedély". Az üzlet Ladányi főszolgabíró, kit később elcsapattam, Monoron elfogatott csendőrrel minden ok nélkül és 25 írára lezáratott a legocsmányabb piszok-fészekbe millió és millió poloska és tetű közé. Nem véletlenül, ugyanis a főszolgabíró is benne volt a pakliban. És amikor szerkesztőnk, érezvén, hogy forrósodik a lába alatt a talaj, letelepedési engedélyt kért a községtől, hogy legyen mibe megkapaszkodnia, a korrupt elöljáróság úgy érezte, itt a várva-várt alkalom. Főszolgabírói támogatással megszerkesztették a hivatalos határozatot: még a járásból is ki kell toloncolni az okvetlenkedőt. A madame esete a főszolgabíróval Ladányi László főszolgabíró szerepe megér egy kis kitérőt. Annál is inkább, mivel Seper Kajetán útja is hozzá vezetett, a végzést kézhez kapva Monorra utazott, fellebbezni szerencsétlen ügyében. Nem járt eredménnyel sőt, egy napra le is csukatta a feldühödött tisztviselő, mivel jelentették neki, hogy a szerkesztő ellene gyűjt adatokat a kocsmában. Mellesleg azonban háromhónapi kínlódás után csődbe ment, a kétségbeesett madame pedig mellbe lőtte magát. Felépült. És Seper biztatására visszakérte a megvesztegetési pénzt Ladányitól. Ez az ötlet időzített bombának bizonyult. Igaz, a hivatal malmai lassan őröltek, de mikorra szerkesztőnk visszatért a község határát jelző csárdába, végigjárva immár a szégyenletes toloncutat, amelyre korrupt ellenfelei kényszerítették, egy nevet kihúzhatott a megsemmisítendők listájáról: Ladányi Lászlóét, akit 1899. február negyedikén megrendült egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjaztak. „Hát hiszen eb vagy kutya!" — kommentálja az esetet a végső rohamra készülő Seper Kajetán utolsó csapásnak szánt munkájában, a Kispesti gazemberekben, amelyet ezen a májuson a Határcsárda ivójában vetett papírra — „Gyalázatos törvényszegő, undok tetteinek elvette a gyümölcsét. A bandának feje nincs többé. Ladányi László, a czégéres gazember csak volt!" Ekkor már a főváros is felfigyelt az elcsapott és kizsuppolt lapszerkesztő igazságára, az ellenzék felkapta az ügyet, amely jó alkalmat kínált arra, hogy Széli Kálmán miniszterelnököt és belügyminisztert egy kissé megtáncoltassák. A lapok részletesen taglalták a „hatalom embertelen rendszerének önkényeskedéseit", s miközben hősünk elégtétellel olvasta a sorokat, azt is hírül hozták barátai, hogy kitoloncolása dolgában egy honatya, Lukáts Gyula interpellációra készül. És Széli Kálmán a parlamentben — válaszolva a felszólalásra — hamarosan bejelentette: a meghurcolt Seper visszatérhet otthonába, s bár akkor a kormány feje még azzal végezte mondandóját, hogy a község elöljáróinak elmozdítására nem lát okot, 1899 decemberében ez utóbbira is sor került. Ha bárki azt gondolná, hogy ezzel véglegesen béke költözött a kispesti szívekbe, súlyosan téved. Isten ostorának az a hivatala, hogy csípősen suhogjon. Áldásos és kitartó ténykedését csak egy-egy sajtóper szakítja meg ideig-óráig — mígnem 1907-ben újra elítéli a Kúria sajtó útján elkövetett rágalmazásért. „Egy hónap a gyűjtőfogház rabkórházában" — az újabb röpirat már az utolsó felvonás főpróbájának hű krónikája. Ára egy forint. Aztán újabb rágalmazási per — 1912-őt írunk —, újabb börtönbüntetés. Ezúttal két és fél hónapra szól a beutaló. Ismét megbetegszik, s a börtönorvos közbenjárására ideiglenesen hazaengedik. Június 19-én szerdán jön érte ko, csival legidősebb lánya — Zsebeházyné, született Seper Anna —, sok kocsmánál megállnak, de inni már nemigen tud az öreg Kaji. Hazaérve végrendelkezik, „Ne adjátok ki a lapot a kezetekből" — inti gyermekeit. Huszadikán megevett egy falat vajaskenyeret, de dél felé önkívületi állapotba került. Este hatkor megitatták egy pohárka borral „ami jólesett szegénynek". Mikor nyolcat kongatott a harang, újra agóniába esett, és június 21-én reggel csendesen elszenderült. 59 éves volt. Szépen temették. Több mint ezren jöttek el a ravatalához — otthonában, a Petőfi utca három szám alatti házacska egyetlen szobájában búcsúzhatott el híres halottjától Kispest. Akik búcsúztak tőle, bizonyára nem sejtették, hogy a hepciáskodó indulatú szerkesztő végleges távozásával elmúlt egy korszak a község életében. Kiegyensúlyozott kisvároskává fejlődött az egykori nyaralótelep, gyarapodó, gazdagodó közösséggé. Talán meg sem élt volna itt már egy olyan békebontó, mint amilyen az öreg Kaji volt. DR. BUZA PÉTER 40