Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Mezei András: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Rózsa utca tizennyolc bé, első emelet tizenegy." Ez volt az első cím, amit megtanultam, hogy a felnőttek kérdéseire felelve elhadarhassam büszkén. Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke. Lépcsőházas és udvaros bérház, melyben még ma is kint van a W.C. Gangok piros kövei körben. Fekete rácsok. A lépcsőket abban a házban kettesével szabad lépni. És csak minden fordulóban szabad lélegzetet venni. Próbálja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a „kék-lila-kék", csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős fia, Öcsi, a Fischof Laci, a Béla, a Manyi. A Takács már megint részegen veri a feleségét. Az elsőn a két vénlány veszekedik. Pontosan egyformák. Azóta se tudni, hogy Irénke szidja-e Malvinkát, avagy Malvinka pöröl Irénkével. De ez nem is fontos, mert egy idő után úgyis fölkiabál a házmester: „Mi ez a lárma, kérem!" És az igazi ricsaj csak ekkor kezdődik, mert kicsődülnek a sparherdok mellől, csak úgy, kötényben, bekötött fejjel a konyhaszagú nők. Ezután jön a hegedűskoldus, aki az üres hegedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papirosba csomagolt pénzeket. A kutyás koldusnak azért jut kevés, mert mindig elkésik. Pedig karikán ugrál a pincsi, meg is tud halni a végén, a hátára fordul, és úgy marad, ha az esernyőjével lelövi őt a keménykalapos, magas sovány ember. Singemé azonban nem vesz részt semmiben. Egész nap a nyitott ajtóban gépel a Singer varrógépén. Nem tudni, miért olyan szegény, ha a híres varrógépet is pontosan úgy hívják, ahogy őt? Ez a ház azóta is rengeteg sok titkot rejt, a pincéről és a padlásról nem is beszélve. Igen, még nem késő, föl kellene fedezni egyszer. Rózsa utca Hol laksz fiam? — Ha kérdezik halálod órájában is, arcok alatt egy idegen utcán forogsz, hogy feleljél nekik: torkából torkotok zúgjatok! Aggból a fulladó gyerek: Rózsa utca tizennyolc bé első emelet tizenegy! Lépcsőházi leporelló Az olajfesték pattogása rétegekről a rétegek a lépcsőházi leporellón hólyagok mint a szemek mint az idő ha peregve lyukból vakolat lisztje hull lépcsőkön lábak dobogása időtlenül lábatlanul Bonthatatlan Bontás helyén a lépcső ott maradt, az a torzó, a kanyarulat. Ragyog a legfelső fokán mint egy gyerektérd csontos csillagom. Sosem ér fel a viciné — Ülök a parnasszuson. Még melegít a drága törmelék, az erjedő, a gyönyörű szemét. Ahogy egy kor: az arcok romjai. Ahogy egy hang: nevemet hallani. Ki szólt ily megkülönböztetően hozzám ily gyönyörűen? Kisöpört ég, ajtótlan éjszaka. Csak a torzó, a lépcsősor maga, romok között az emlékül hagyott. Megbonthatatlan egész — És ragyog! Ez a házad Hajnal Anna szél. Hajnal Anna fű. Zelk a rigófütty. Illyés a szemrés. Nagy Laci villám-patás és mintha Örkény mondaná: önkény! Füst Milán vonszol egy nárciszt. Tarkójával takarja el a sárga-csillagot Radnóti. Visszhangzik: én Kassák Lajos vagyok! És mintha fölvésődne csillagsereglettel Karinthy Frigyes koponyája. Babits ül örök kertben, Kosztolányinál ég a lámpa. Télben, hogy gyönge nap süt Tóth Árpád szelíden... Ady nincs. Üveg bor van az asztalon zsidó házban. Léda sincs, csak az elme világít négyszögletesen: magyarság? Juhász Gyula lép a homályban, Kiss József előtt rajztábla, ír Pilinszky végre ott, Pilinszky a való világban, József Attila középütt, családban van, a családban. Az Énekek Énekében áll Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi dárdás mellel, amott Balassi zihál, s ahogy a vendégoldallal Arany az utat mutatja; nincs út, de egybeárad Csele és Kison patakja, kétezer év siralma, hét magyar évszázad — Erős vár a mi nyelvünk Istenem, ez a házad. 37