Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Szilágyi Ferenc: Mívelt-érzékeny társalkodás

gett vélt jós telke villanatján! — Áh, dédetgő bájképzelmeiddel édesded hiedelmem oka vagy!" Mire józan, köznépi eszű s beszédű inasa, Laci így fakad ki: „Soha illyen fajankó embert nem láttam mint ez az én uram. Éppen nem tsudálom, hogy az a szép kisasszony nem szenvedheti, mert ő magyar, az én uram pedig se magyar, se német, de még tót sem, ámbár Cserháton született. Ha magyarul beszél lehetetlen érteni; most is beszélt valamit, de én egy két szónál egyebet nem érthettem, nyilván francia szavakat kevert bele. " Mivel pedig — a német s más nyelvek mintájára — a nyelvtani nemeket is megpróbálták némelyek a magyarban meghonosítani (így például a „himnemű" ő mellé a „nőnemű" ő«é"-vel kísérleteztek), erről is szó esik a vígjátékban: Kortyándly: Öné milly iparral feszülönge midőn e kártot kezedbe adá? Laci: Tessen parancsolni? Kortyándly: Őné, a vad angyalné, mit akara tudalmammal közölni? Laci: Azt, hogy mind őtet, mind pedig a magyarokat kémélje meg a tekintetes úr. És sem őhozzá többé ne menjen, sem pedig a feltett útjára. — Ne tegye magát világ csúfjává. Nem kellett azonban föltétlenül vígjátékot írni, gunyorosan túlzó szövegekkel: humorisztikus műveknek hatnak mai fülünknek a finomkodó, „mívelt-érzékeny" társalkodás reformkorbeli kézikönyvei, levélmintagyűjteményei is. Az egyik ilyen kézikönyv szerzői — két főúri nevelő — a dámáknak s kisasszonyoknak írták meg a ,,mlvelt-érzékeny társalkodás"-nak „váltogató (vagyis: vagylagos) példákban" s „érzékeny és barátságos levelekben" bővelkedő kis könyvüket, amelyből — az Előszó szerint — kivilágolhat, hogy ,,a magyar minden szívérzelmeket olly kellemesen, olly lágyan, olly érzékenyen kiejthet, mint a szépnyelvű német, anglus, francia", s amelyből kitűnhet, hogy ,,magyarul is lehet szépen társalkodni". A „Kedves Móricom!" megszólítású levélminta (benne a gondolatjelek közé tett „válogató példák") bizonyára egy vidéken élő úrfi tollából szól Pesten élő barátjához: Kedves Móricom! Ismét fényes világba léptél — írod Pestről — épen külömböző sors jutott nékem — Barátodnak, ki a legkisebb világban — a G magányban élek. Irigylem is — de csak annyiban, hogy véled együtt nem tehetek, és nem is irigylem annyiban, hogy Pest nékem soha sem volt legkedvesebb lakhelyem. — Ne légyen vétek e gyöngeség, de engemet a kisebb örömek mindenkor édesebb gyönyörködéssel múlattak, mint a pesti lármás vígadozások. — Felségesek — elragadok a pesti bálok — sokkal pompásabb mint egy kisebb nemesházi táncmulatság, a minél tagadhatatlan marad, s az elsőséget mindég Pestnek ítélem magam is, de az s színlett örömlárma — az a feszes idegenség — rangkórsági vándorarc, mellyel egy úrfi is a csinos polgárt földig tekinti, messze s hátra idegenít a kisebb örömkoronába, hol ha nem annyira pompát fénylő is a táncszoba, nem tündéresen csillogók a pillangós ruhák — kölcsönös öröm —- tisztaszívű barátság — nyájas társalkodás között nyitva várnak minden karok. — Az egy színjátékhely kipótolhatatlan reám nézve; — ezen szép életoskolát itt a természet ölében fel nem találhatom, — de aki egy csendes magányban magával megelégedve élni tud, megszűnt többé a módi örömekhez rózsautakat is keresni, s valóban nincs szüksége mesterséges mulatozásokra. — Móricom! Téged egy szív tánc is kötöz Pesthez, igazad van annak szemei között — annak társaságában mulatoznod, ki által néked szép lett a világ s kiben boldogul élsz s ő viszont általad. Te nemesszívű vagy, azt is régtől tudja barátod, hív titkoddal együtt, hogy te a szép Malit — boldogságért — nem mulatságért kegyeled. S van itt levélminta a megcsalt, kikosarazott szerelmes számára is (ma már aligha felhasználható formában): Lilla! légyne még egyszer szabad e szép névvel szólítani, — a külszépség, mellyel földünk angyalának teremtve van a kisasszony, minden férjfiszemet könnyen elbájol. — Széplelke, melly más szívekbe érzékeny könnyelműséggel festi által szép érzelmeit, — szépkedve, mely elragadó kellemekkel gyönyörködteti a társalkodót, — a szíveket is hamar meghódítják, — nem melléktekintet után mondom ezt. Nem csuda tehát, ha számtalan imádók láncolják körül térdeinél, s ki gyöngébb » Bocsánat e szavaimért « mint a leány a hiúság óráiban. — Csak az epesztő hír szívemnek, hogy az van kiválasztva az imádó seregből, ki legérdemetlenebb e szerencsére. — Tudom, kellemetlen igazságot mondtam, de Kisasszony! emelje kezét szívére, megdobogja, mily szép igazság az én felsóhajtásom! — Azt is előre képzelem, az elámított szív inkább a kedves csapodárt hallgatja, mert mindent hisz a leány annak, akit szeret, — Ó — kedvesebbek a kézcsókolások, bár hamisak, — mint az én igazszívű szavaim. — De Kisasszony — bár mostani imádója isteni névvel tiszteli is, hosszú — ha két hónapig tart a kétszínű szívbarátság! s ha most újabb gúnyoló megvetést nyertem is, egy kedvezőbb órában szánakozást várok jövendölésemért... Bocsánat még egyszer szívemnek, mellyből kiírtam e szavakat, bocsánat merészségemnek is. Bár megvetés hűségem jutalma — most sincs a kisasszonynak igazabbszívű barátja L.-nél. A legmulatságosabbak azonban kétségkívül a társasélet különféle alkalmaira szóló beszélgetésminták, s talán nemcsak a mi fülünk számára azok, hanem már Vörösmarty is jót mulatott rajtuk: Kocsikázásra. A szép reggel kellemes délutánt ígér — húgom és én szívesen emlékeztetjük a kisasszonyt a kedvező kocsizásórára, kellemesítse nyájas társalgásával sétálásunkat. — Könyörgésünk elfogadásával — három órakor a kisasszony kapuja előtt állok meg lovaimmal. " (S a szöveg akkor is éppoly anakronisztikusan hat, ha a „lovaimmal" helyébe a kor szellemében ezt írjuk: „Mercedesemmel" vagy „Toyotámmal".) S ide tartozik még „A hintóba való felemeléskor vagy leemeléskor" mondandó szöveg is: „Legyek szerencsés, szelíd kisasszony, szép karjain felsegélhetni (vagy lesegélhetni). " A bálba hívogató szöveg s a rá adandó felelet sem hat kevésbé mulatságosan a mai házibulik világában: Bálba. Boldogságom első estvéjétől, melyben szerencsés lettem a kisasszony szelíd társaságából szebb óráimat emlegetni kezdeni, ez egyetlen szívóhajtásom, boldogítson ismét e második bálestve is nyájas társaságára, hogy örömim koszorúját egészen a kisasszonnyal elmúlatott órákból fűzhessem. Felelet. Előre boldogítva örülök szép pillanatimnak, melyeket uraságod magascsínosságú társalkodása ígér reményimnek, s második elfelejthetetlen bálmulatságomat írtam naplókönyvembe." Vagy képzeljük el, hogy valaki e szavakkal állít be egy mai házi banzájba: „Nagysád megkülönböztető kegyessége által bátor lettem kézcsókolása mellett udvarlására (vagy: e fényes társaságkörbe) feljelenni. " Amire az illő felelet az vala a házi kisasszony ajakiról: „Uraságod megjelenésével kiszépítve lett társaságunk gyöngébb koronája. " A táncra pedig így illett felkérni a választott hölgyet: „Szerencséltessen kellemes kisasszony e táncsorban szép kezére. " Amire a válasz: Légyen megkoronázva uraságod szép óhajtása. " S bál után sem illett csak úgy odacsapódni valakihez: Könyörgés a hazakövetésre. Szerencséim legszebbikét a kisasszonytól nyerem, ha hazainduláskor karjaimat elfogadni kegyes leend. Vagy: Felejthetetlen lenne öröméjszakám, ha e szép bá! után hazáig is társa lehetnék a kisasszonynak. Felelet Ha szíves elfogadásom nem lész kellemetlen uraságodnak, — jó Anyám engedelme mellett is édes örömmel légyen boldogítva szép óhajtása. S ne véljük, hogy egyetlen társalgási könyv nyelvi csodabogarairól van itt szó: a múlt század 20-as, 30-as éveinek irodalmi évkönyveiben, az ún. almanachokban virágzott ez a stílus, a „bájviolás" almanachlírában s a kellemkedő almanachprózában egyaránt. Csodálhatjuk-e, hogy az Aurora című irodalmi almanach szerkesztője, Kisfaludy Károly azzal a megjegyzéssel adta vissza a fiatal Vörösmarty egyik szép versét, hogy benne a „juhász és bojtár nevezet sok olvasót elijeszt" (ti. a szebb keblű hölgyolvasókat) — túl „póriasnak", „bundaszagúnak" érezvén a két régi jó magyar szót (amelyeket aztán Petőfi János vitéze egy-két évtized múlva teljes diadallal irodalmivá avatott). A finomkodás, sőt, „phinomkodás" azonban — úgy látszik — átcsapott az irodalmon túlra is. Gaal Györgynek A ' tudóspalótz című, Budán 1803-ban kiadott jeles művében Furkáts Tamás leírja sógorához szóló levelében, hogy leszakadt gallérjához Pesten szabót keresvén, a műhelyekben a legények megpirongatták: „Itt nem lakik semmi szabó, hanem ruhacsináló mester". S ehhez levelében ezt a megjegyzést fűzte: „Én ezen módit még nem tudván, reszkettem, mint a vizes kopó... Ezen történeten el se csodálkozom, sógor uram, hogy a szabók ruhacsináló mesterének hívatják magokat, mert a vargák is most minden hétfőn gyűlést tartanak, amelyben a fő kérdés azt foglalja magában, hogy hogy kellessen magokat neveztetni. Ki is sül nemsokára, hogy lábmérő mestereknek, avagy saruinzselléreknek fognak hívattatni." A finomkodó, „mívelt-érzékeny" társalgási stílus — ma már komikusnak ható túlzásaival is — szükséges állomása volt a fejlődésnek, de a nyelv eredendőn realista szelleme akkor is, mint mindig, erősebbnek bizonyult a sejtelmes lombikszüleményeknél (amilyen például — hogy mai példát is idézzünk — a hajstúdió vagy a hajvágó szalon, a bennük dolgozó hajvágó mesterrel és hajstúdió-igazgatóval), ámbár a túlzó nyelvi realizmusnak is akadnak kirívó példái, amelyeknek idézésétől talán jobb ezúttal eltekintenünk. SZILÁGYI FERENC 36