Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Szilágyi Ferenc: Mívelt-érzékeny társalkodás

MÍVELT-ÉRZÉKENY TÁRSALKODÁS „Szebb világot kezdünk élni, — a magyarnál is felderült a magasabb csinosságú társalkodás világa; most nemcsak magyarul beszélleni — de szépen beszélleni óhajtunk s tanulunk... Széplelkű Kisfaludynk Aurórája valóban a magyar aranykor hajnalát virrasztotta egünkre, s miólta nagylelkű s szépkedvű Széchenyink a magyar világot Pesten felállítani fáradhatlan, — változik a magyar világ, szebbek a közmulatozások, hódítóbbak a gyönyörködések, — felállott a Magyar Társaság, nyelvünkben a többi nagy nemzetek virágozásához siető lépésekkel közelgünk, vagyis egészen magyarok kezdünk lenni!" (Sebők József — Móth Endre: A mivelt-érzékeny társalkodás Pesten. 1832. Előszó) Mátyás budai udvarának tudós olasz humanistája, Galeotto Marzio még ezt írta a XV. század végén: „A magyarok — legyenek nemesek vagy parasztok — majdnem ugyanazon szólással élnek, és egyformán beszélnek, kiejtésük ugyanaz, a szavak ugyanazok, a hangsúlyozás mindenütt hasonló". S ez nagyjából így is maradt a reformáció s ellenreformáció tüzes hitvitáiban is, s a főrangúak levelét inkább csak a latin szavak bővebb száma különböztette meg a közrendűekétől. A három részre szakadt országban azonban — a nyelv nagy veszteségére is — nem volt nemzeti királyi udvar: csak az erdélyi nemzeti fejedelemségben folytak magyarul az országgyűlési tanácskozások s a törvénykezés, de ebben a sokat hányatott kis országban is sokszor hallgatásra kényszerültek a múzsák. Míg a nyugat-európai királyságokban a XVI-XVI1. századra kialakult egy nyelvében is kifinomult (gyakran már-már túlfinomult: gondoljunk a gongorizmusra) udvari kultúra s a kézműves és kereskedő polgárság előretörésével a már nem latinos-nemesi, hanem nemzeti jellegű polgári műveltség, nálunk — a történelem mostohasága folytán — mindkettő hiányzott, akárcsak a középkori latin helyébe lépő nemzeti nyelvet szabályozó és fejlesztő akadémia, amilyennel Nyugaton (de még Keleten, például Szentpéterváron) nem egy nemzet dicsekedhetett már. A Galeotto idejében nagyjából egységes udvari, nemesi és paraszti nyelvben a XVIII. század végére szakadás történt: mivel a nyugati tudományos forradalomtól a nyelv az évszázados hadi zajban elmaradt, nem volt választékosabb — udvari és polgári — társalgási nyelvünk sem: a tudományos műveket latinul írták, a főnemesség pedig vagy franciául, vagy németül társalgott, ahogy a nagyrészt német eredetű városi polgárság is az utóbbi nyelven beszélt, írt, olvasott. A hazafias érzelmű nemesség és polgárság eladdig nélkülözte a választékosabb, csiszoltabb magyar társalgási nyelvet. E hiány gondja s megoldása elsősorban az írók vállát nyomta. A tudományok előretörése mellett II. József germanizáló intézkedései adtak lökést annak a nagy mozgalomnak, amelyet nyelvújítás néven ismer művelődéstörténetünk, s amelynek az új magyar szók alkotása mellett egyik fő célja éppen a különféle változatos stílusnemek, köztük a művelt, választékos „társalgási tónus" megteremtése volt. (II. József nyelvi rendeletének indoklása éppen a magyar nyelv fejletlenségére, kiműveletlenségére hivatkozott.) Mikor a nagy nyelvi és stiláris forradalom vezérének, Kazinczynak legtehetségesebb tanítványa, a tizenkilenc éves Csokonai Vitéz Mihály 1792-ben nekifogott A méla Tempefői vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban című szatirai játékának, a játékszínt nem véletlenül helyezte a magyar szellemi és irodalmi központtá fejledező Pestre: 1777-ben Nagyszombatról Budára, majd 1784-ben Pestre költözött az egyetem, 1790-ben, a korona hazahozatalának örömünnepén Pozsony helyett az ősi fővárosban, Budán ült össze az országgyűlés, s itt mutatkozott be 1790 októberében az első hivatásos magyar színjátszó társaság — ha nem is Kazinczy fordította zsarnokellenes Hamlettel, mint tervezték, de mindenképp a magyar nyelv és műveltség terjesztésének céljától lelkesítve. Az idegenből fordított művek esetében nem kis gondot okozott a különféle stíluselemek árnyalt, hű tolmácsolása magyarul, hiszen a művelt társalgási tónus ki sem alakulhatott még nálunk. A lángeszű tizenkilenc éves diák, a Tempefői írója nemcsak a magyar írók válságos helyzetét villantotta föl darabjában (azt, hogy magyar nyelvű, igényes polgári és nemesi olvasó-, nézőközönség nélkül nem élhet meg tolla után a magyar író), hanem a magyar nyelv korabeli válságát is. Rozália, Fegyverneki gróf leánya, azt a művelt, finom — sőt finomkodó — nyelvet beszéli a színpadon, amelyet a műveltebb rétegek szerettek volna beszélni, s amelyet a vidéki elzárkózottságban élő debreceni diák — elsősorban Kazinczy fordításai alapján — elképzelt. Ilyen stílusban valóban csak költőkkel lehet társalogni, s így valóban csak a könyvek lapjain társaloghattak akkoriban: ,,Köszönöm, kedves poétám, hogy együtt hangoztatod verseidet a mieinkkel, és szép képzéseiddel ékesíted a mi gondolatainkat. Itt mutogatja magát a pompás természet, kevélykedvén a mesterség cifráiban: ezt a kertet választotta magának a Gyönyörség, kies lakóhelyéül. Nézd, édesem, hogy hízelkedik benne az ártalmatlanság vidám képe, hogy szíjjá magához az eleven elmét. Engedd meg, hadd dicsekedjen ez a te Rozáliád ártatlan mulatóhelye a te elméd cifráival. A húga, Éva kevésbé igényes s választékos: a kályhafűtő Szuszmir meséjében leli gyönyörűségét, aki így festi le meséjében a királylány szépségét: ,,Szíp nagy szemei váltak, mint egy-egy pengő karika, mintha kovácsszurokkal kenték volna ki szemöldökit, az orcája fejér, mint a gomolya, az ajaka, mint a mákvirág, osztég a karjai izmosak, mint Estván kovácsnak, ojjan derék csecsei voltak, engem úgy tartson, mint egy-egy fejőrocska, mintha a farát birsalmából harapták volna ki. " Mire Rozália megbotránkozva teszi föl a kérdést: ,,Szép kimondásokat lehet-é keresni abba az osztég hátos fecsegésbe? Vannak-é benne, abba az alacson lélekből koholt mesébe, példás történetek... IUenek-é hát az illyenek egy nemes születésű személlyhez?" (S az, hogy Csokonai szinte egészében közölte az ízes, gazdag népnyelven áradó mesét — első hiteles népmesei szövegünket — magában is bizonyítja, hogy nem egészen osztotta a nemeskisasszony álláspontját.) Jó fél évszázadig folyt aztán a vita, harc a „fennkölt", finomkodó „fentebb stíl" s a valószerűbb, köznapibb, „köznépi stílus" között, míg Petőfi és Arany össze nem békítették klasszikus — magasrendűen köznépi — stílusukban az egymással ellentétes két stílusnemet. A „vájt fülűekhez" szóló „fentebb stíl" fő képviselőjének s mintaadójának Kazinczyt tarotta a hagyományféltők ellentábora, holott tudott ő kitűnő, szép magyarsággal is fogalmazni, még fordításaiban is, így például fiatalon, harmincéves korában németből magyarított levélregényében, Bácsmegyeynek öszveszedett leveleiben, amely két kiadást is megért. Ennek előszavában érdekes és jellemző módon menti regényfordítását a benne előforduló idegen szavak miatt a „literátori eretnekség" vádja alól, mondván, hogy szándékosan hagyta meg őket, ezzel is jellemezni akarván szereplőit: ,,Ezeknek megtartása kedves negligét ád románomnak, s szinte elhiteti az ovasót, hogy levelei nem valamely belletristának, hanem... Bácsmegyeynek tollából folytak." Magyarított" (vagyis magyar környezetbe helyezett) fordításában a hiányolt választékos stílushoz is kiváló, szép magyarságú (levél)mintákat találhattak az olvasók (s bizonyára éltek is a lehetőséggel; Csokonai maga két verset is írt a hatásuk alatt). Az első levél — Bácsmegyeyné Surányi Mancihoz — így kezdődik: ,,Mintha csak álmodnám, édes Mancim, hogy eljöttem tőled. El nem tudom hitetni magammal, hogy elváltunk egymástól; pedig minden percentésben — minden pillantásban érzem, hogy nem vagy itt, — hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! — ti szívünkkel együtt veszitek által azt az erőt is, mely a lelket tartja bennünk; — akkor osztán ti éltetlek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantásotok eledel. Ha elgondolom, édes Mancim, mint sétáltunk estvénként együtt, mikor a hold a lassan zúgó Duna habjain reszketve csillámlott, s valamely hárfa egy ablakban megszólalt, sírt, nyögdécselt, panaszkodott; de egyszer vígabb hangokra fakadt, s utoljára örvendező csattogásokkal szaladozott húrjain fel s alá, — mint hajtottam fel akkor azt az örömpoharat, melyet nékem a Végezés adott. " A dátum: 1789. Nincs ebben egyetlen idegen szó sem, s természetes, élőbeszédkönnyedségű stílusát ma is élvezettel olvashatjuk. Idegen stíluseszményeket követő fordításai azonban nem menthették meg Kazinczyt az ellentábor támadásaitól (akkor ugyanis nem olyan szőrmentén folyt a nyelvművelés, mint napjainkban: volt is eredménye, több). Egy műkedvelő író, Nátly József (civilben császári és királyi postafelügyelő Szegeden), Új szellem, vagyis Újmagyarok útja Helikonra című szatirikus színművében szellemesen figurázta ki a „fentebb stílt". A darab egyik szereplője, a finomkodó Kortyándly így sápítkozik, mikor elutasító levelet kap szerelmesétől: ,,Jaj oda vagyok! E barbár text felzavarja valómat. Egyszerre elröppentek víg jövendőt ígérő reményeim, mellyek virány pályámon édelgettek lelkemben. — Édes valóra létesülni valék kész. Lelkem dicsőn meren-35