Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - Nóvák Gábor: Új vonások a szakmunkásképzésben

FÓRUM r Uj vonások a szakmunkásképzésben Nem ritka eset, hogy a szakmunkástanuló az iskolai vagy az üzemi tanműhely múlt századi — esetleg ennél is régebbi —, kiszolgált, elavult, egyben-másban hiányos gépén kénytelen elsajátítani a szakmai fogásokat. Mintha valaki egy műszaki antikváriumban keresne szakirodalmat a legújabb gépek kezeléséhez, vezérléséhez. Érthető, hogy az amúgy sem bőséges tanácsi költségvetésből mostanáig főként óvodákat, általános iskolákat építettek, korszerűsítettek, hiszen ezekben az intézményekben tetőzött a demográfiai hullám, amely csak mostanában éri el a középfokú iskolákat. (Persze elsősorban itt is tantermeket kell építeni a pénzből.) Azon sem lehet csodálkozni, hogy a gyárakban, üzemekben féltve óvják a diákoktól a dollár-, illetve rubelmilliókért vásárolt, a termelés szempontjából meghatározó jelentőségű gépeket. Számolniuk kell azzal is, hogy a végzettek közül esetleg csak néhányan dolgoznak majd ott, ahol annak idején tanultak. És ki tudja, mennyi ideig! Más kérdés, hogy akkor is így gondolkodnának-e a gyárak vezetői, oktatási szakemberei, ha az iskola a mainál szorosabban tartozna hozzájuk, ha például a tanácsok helyett ők lennének az iskolák fenntartói. Nos, egy idevágó, néhány évvel ezelőtt készült művelődési minisztériumi vizsgálódás szerint az ország nagyobb vállalatai, üzemei, gyárai és termelőszövetkezetei készséggel magukra vállalnák az iskolák fenntartását. E vizsgálat tapasztalatait is figyelembe véve láttak hozzá 1985-ben az erről szóló rendelet megalkotásához a Művelődésügyi Minisztériumban. A rendelet, amely lehetővé teszi, hogy a vállalatok a tanácsok örökébe lépjenek, s az iskolák fenntartói legyenek, idén januur elsején lépett hatályba. Az azóta eltelt idő alatt azonban csak egy paksi és egy budapesti szakmunkásképző cserélt gazdát. Vajon mi késztetett meghátrálásra több üzemet is? A jelenség okainak keresésében Szendrei József osztályvezető és Mózes Tamás főelőadó volt segítségemre a Művelődésügyi Minisztériumban. Elmondták, hogy az előzetes tájékozódás és a rendelet megjelenésének ideje alatt megváltozott a vállalatok érdekeltségi rendszere. Míg korábban nemcsak szakmai, hanem gazdasági szempontból is hasznosnak látszott az iskolák átvétele, addig ma már nem az. A módosított adórendszer is visszavonulásra késztetett néhány gyárat, hiszen egyre nehezebb előteremteni azt a húsz-, harmincmilliót, ami az iskola fenntartásához jelenleg kell. És amelyik cég magára veszi a taníttatás gondját, az a képzés színvonalát is szeretné emelni, ez pedig elképzelhetetlen anélkül, hogy a gyerekeket a modern technika közelébe engedjék. Vagy a tanműhelyeket kell korszerű gépekkel felszerelniük, vagy a termelés során szakítani időt a fiatalokkal való foglalkozásra. Természetesen azok mellett a gépek mellett, amelyeken a gyerek majd dolgozni fog. Az okok számbavételekor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a korábban iskolaátvételre hajlandó vállalatok közül jó néhányban csődeljárás folyik. Ilyen például a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat, ahol a felszámolás révén az ötszáz szakmunkástanulót nevelő iskola sorsa átmenetileg bizonytalanná vált. Az is tény, hogy a vállalatok nyereségközpontú szemlélete miatt az iskolák „bekebelezése" csak hosszú távon gazdaságos a gyárnak. Tehát csak akkor éri meg neki az iskoláról gondoskodni, ha nem kell tartania a különböző adók, gaz-Hogy miért állnak a gépmatuzsálemek mégis a tanműhelyekben? Például azért, mert az iskolákat 1973 óta fenntartó tanácsok pénze gyakran a felújításukra sem elég, hát még újakra cserélésükre. Meg azért is, mert a vállalatok, az üzemek nem szívesen adnak modern, méregdrága gépeket avatatlan kezek alá. dasági szabályozók gyors változásaitól, a szakmunkásképzés pedig zökkenő nélkül hozzáigazítható a termelés igényeihez. A minisztériumi szakemberek szerint a rendelet keretjellegű, sok megoldási módra ad lehetőséget. Elképzelhető az is, hogy a vállalat és a tanács megosztozik az iskola fenntartási költségein. Ez alkalmasint azt jelenti, hogy az üzem belekóstol az új lehetőségbe, és ha az nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, akkor felbontja a szerződést. De azt is jelenti, hogy az üzem így tesz próbát: valóban megnövekszik-e a beleszólási joga a képzésbe? Járható út az is, hogy egy iskolát több gyár vagy üzem tart fönn. így megoszlanak a költségek, a képzés az érdekelt cégek igényeihez igazítható, tehát mindenki jól jár. Az iskola azért, mert több fenntartótól jobb tanítási, gyakorlati képzési körülményeket, feltételeket remélhet, a tanács, mert megszabadul egy nyomasztó gondtól, és az üzemek is, mert a szakképzés ütőerén tarthatják a kezüket, miközben oktatásra fordított kiadásaik alig emelkednek. Noha egyelőre csupán két gyár élt az új rendelet adta lehetőséggel, már most számolnunk kell az „Aki fizet, az diktál" szemlélet elterjedésének veszélyével. Előfordulhat ugyanis, hogy az iskolát fenntartó üzem csak a számára fontos szakmák tanítását szorgalmazza az iskolában. Ha náluk csak esztergályosok és marósok dolgoznak, akkor nem szívesen képez, például, lakatost vagy műszerészt. Miért támogatná ezek képzését, ha egyszer neki nincs szüksége ilyen szakemberekre? Az így gondolkodók elfeledkeznek az üzemen belüli gyakori profilváltozásokról és a környékbeli üzemek, szövetkezetek szakemberigényeiről. Az iskolák eddig sem csak egyetlen üzemnek képeztek szakmunkásokat, ezután sem lesz így. Nem lenne gazdaságos. Egyébként is, jobb megoldás ennél fenntartási hozzájárulást kérni azoktól a vállalatoktól, amelyek számítanak az innen jött szakmunkásokra. Előadódhat az is, hogy például, egy ipari jellegű szakmunkásképzőben netán két, három szobafestőt, burkolót vagy asztalost kíván kitaníttatni magának az iskola gazdája, a gyár. Ez sem gazdaságos, mert ennyi gyereknek fölösleges megteremteni a szakma elsajátításához szükséges feltételeket. Ahol mégis ragaszkodnak hozzá, ott előbb-utóbb belátják, hogy rosszul számítottak, az olcsónak hitt megoldás, bizony, drága. Nincs kizárva, hogy lesz olyan iskolafenntartó gyár is, amelyik majd rendelet, törvény után kiált, így akarja magához kötni az iskolájában végzett fiatalt. Ilyen törvényre azoban kár várni. Nem lehet megkötni az elhelyezkedők kezét. Nem is lenne jó. Gondoljuk csak meg, profilváltás, vagy, mondjuk, lakáshoz jutás miatt kerüljön nehéz helyzetbe a menni akaró dolgozó csak azért, mert a vállalat köti az ebet a karóhoz? Igaz, sokba kerül egy szakmunkás kiképzése. A legújabb adatok szerint egy átlagos képzési költségű szakmában egy gyerek egyéves tanítása ötvenezer forintjába kerül az államnak (az üzemnek), de van olyan szakma is, ame-22