Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Fodor András: Versek

LEGSZŰKEBB HAZAM 6l-es villamos Mint 1945 után vidékről Budapestre került nemzedéktársaimnak általában, nekem sem sikerült gyorsan domesztikálódnom a fővárosban. Bár hét esztendeig Budán laktam, a Gellért-hegyen, majd a Városmajorban, hiányzott a Kaposmenti és a Balaton környéki szabad zöld világ, az elementáris természet, melyet inkább a hangversenytermek zenéiben találtam meg újra, mint a hétvégi hegyekben kirándulók között. (Négy év telt el, mire kimentem a Margitszigetre, a János-hegyen máig se voltam.) Első, Eötvös Kollégiumban írt verseim nem sikerültek. Hiába írtam le magabízón: „Csak az hódítja meg az egészet, aki figyel, az idegen." Tekintetem hazulról hozott, a köznapok prózájával is eljátszó közvetlensége viszont jó ideig megmaradt. Nemcsak a 61-es villamost jelenítettem meg kedvtelő részletezéssel, de a kollégium személytelen lépcsőházát is, megelőlegezve szinte Michel Bútor száraz mérnöki topográfiáit. Mire a messziről jött ifjú feszélyezettsége feloldódott, otthona és léte vált kísértetiesen bizonytalanná. így lett a repkénnyel futtatott, olajfák illatával környezett Eötvös Kollégium tilalmas ifjúságunk soha ki nem nőhető szimbólumává. Megházasodva, ugyancsak dunántúli feleségemmel addig kerestük a budai otthont, míg menthetetlenül pestiekké lettünk. Törvényszerűnek érzem, mert a kultúra és barátkozás színhelyei így vannak igazán közelemben. S mivel örökkön jövök-megyek, napjaimat akár berajzolhatnám a terek, utak, átszállóhelyek mozgásterébe. Ahhoz, hogy ennek értelmére és tanulságaira olykor rádöbbenjek, kell mégis egy-egy magaslati pont, a Gellért-hegy vagy egy Kossuth tér fölötti erkély. Lassan negyven éve vagyok budapesti, de nyárvégeken a kelenföldi blokkházak fele közeledve sokáig kísértett valami borzongás. Idén éreztem először olyan megadó nyugalmat, amilyet az útkeresztezések lámpái alatt várakozók közt régebben is többször: egymásra utalt sorstársak vagyunk egy hatalmas, lüktető szerkezetben. Jó itt élni. Ránéztiben hideg és türelmes, pedig tudom, padlója alatt sütyörög, forr a nyugtalanság, remeg az izgalom, a fényes, hűvös rudak feszülnek, érdes fogantyú bizsereg, a tágas ablaksor megrezdül. Na indul! Csúszik simán — csatt —, kanyarodik — csatt-csatt —, vasderekát hintálja jobbra-balra; meglódul s mint a lövedék lökődik, röpül a nyílt pályán előre. Csak háta bámul vissza bárgyún: — Épp olyan vagyok, mint elöl. íme fejem fölött a jelzés. És látod, mégis hátrafelé húznak! — Móricz Zsigmond tér — Moszkva tér; láthatatlan ingákon lógva közöttük jár, ketyeg a járat. Párhuzamosan futva szembe, hosszú vasszoknyáikban mintha kerekek nélkül siklanának a hosszú, sárga kocsik. Pontos, magabiztos könnyedség. Gépek emberivé vált szép fölénye. Kiszámítottság. 15 perc menetidő. Csikorgó, forgó, récékén csúszó hajtókar kénye: a bölcs sebesség úsztatja vissza a házakat, s a sínek menti fákat rángatva löködi hátra. A kocsi két felében két gyors Veled Ideges kert a város, burjánzó rengeteg. Mások között szorongni, botladozni, szaggatni szemek virágát, jó volt mindig veled. Igazgattad a kontyod. Karod fölemelt ijjába fogva egy percre megfeszült az ég. Szép volt. Elronthatatlan. Örökké tartó semmiség. kézben lyukasztó pattog és a tehetetlen utasok várva sorsukra némán ülnek, állnak. Karjuk, figyelmük erre-arra oldódik, feszül. Haragusznak egymásra itt, véled, de mégis, a zsongó áram összetartja az utasokat és a rendőr, kinek sietni kéne, révült szemmel figyel, s a morcos, álmos diáklány ajka közt kipottyan a méreg s még a kalauz arcán is érzed: erre szívesen járok! Innét a körtér oldaláról láttam egy este: fönt a házak sötét tömbje fölött az égen, alacsonyan, de éles fénnyel, karcsú holdsarló függött, szinte valószínűtlenül, akár az ezeregyéjszaka mesékben. S ahogy elnéztem ott a furcsa égi látványt, a néma házak árnyoszlopa alól sikongó sínen, szép, hosszú, tágas ívben meredő sárga ablakokkal, elém fordult a 61-es. És e valóság nem rontotta el a mesét! A furcsa holdat rég elfeledtem volna már, de a hétköznapi 61-es mint adóstól a megadott kölcsönt, követelte, hogy írjak róla. Im memóriám Szervánszky Endre Vonul robusztus félszegen, vonul az esti Bartók Béla úton, meredek vállát nekidöntve sürüdő égnek, közöny hamujának; beharapott szájába tartva viszi tovább a hangok szakadt örvényeit, viszi a mindig meztelen halánték fölemelt, súlyos boltozatát; tekintetéből, izzó két gödörből parázslik, süt tovább elszámolatlan szégyenünk, egyetlen föl nem váltható üdvösségünk: az eszelős igazság. (Buda, 1977. VI. 25.) 33