Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Fodor András: Versek

Magasból Szeretnék egyszer fölmenni veled a hegyre. Lent, zegzugos hatalmas kőedényként mormogná nélkülünk-való dolgát a város. Nem látszana a csikorogva nyüzsgő, torlódva össze-vissza kergetőző, gyilkos ködök zászlóiban kavargó fulladt roham. Nem látszana a forradások otromba varrata, a tornyok lecsonkult karja, üszkös utcák tátongó sebhelye. Csak a falak egymásba nőtt nyugalma párállna föl az égre hamvasan. Szeretném, hogyha egyszer is föl tudnálak vezetni, föl a magosba sorsom zsivajgó városa fölé. Oda, ahonnét minden egybelátszik. Megmutatnám, hogy kapcsolódik össze sikátorok füzére, utak ága, csillagzó nagy terek közt sudarak oszlopa. Láthatnád, mennyi fontolt felelősség akasztja védő horgait sürgők láncolatába. Mennyi halálos nyugtalanság feszül, dobog keresztezések ideges tilalomfáin. Fogódzó rendszerek bölcs zümmögése, a nagy egész láttán ott fenn talán megértenéd, mily különös, mi foghatatlan magány köröz a működés kövekbe ékelt tengelye fölött. Találkozás a hídon Vas Istvánnak Mondják, hajdan a Kossuth Lajos utcán a gumirádlerek korában arszlánok és miniszterek sétálgattak a járdán, innen-onnan, kedélyesen forogva, meg-megállva és gusztálva a legszebb pesti nőket, át is szoktak köszönni az út másik felére. Most sokhelyütt a járdát is elállják a dölyfös-nyugtalan sebesség veszteglő bádogskatulyái, botlasztva, kiszorítva az idétlen jövő-menőket. (Közülük egyet-egyet büntetésül a türelmetlen átkelőhelyek meszelt fogazatán el is szoktak tiporni.) Amikor utoljára — nem is tudom már, pontosan mikor — az Erzsébet-híd balkarfája mellett mentem Budára át gyalog, a Kossuth Lajos utca torkolatából egy öregúr jött szembe, terebélyes tétova, mégis eleven mozdulatokkal evezve. Fején világos, könnyű kalap. A kezében léptei olló-ritmusát ellenpontozva, kampósvégű bot. Ahogy közeledett felém, ráismertem, mert nincs belőle még egy. A szemek oda-vissza tükrén láttam is már, hogy derül föl az arca, s hogy nem röstelli ezt a tettenérést, mert így ahogy van, vállalja magát. Megállunk hát a remegő traverzek, suhogó autók, betonpaloták előtt, a város kőrengetegében, két korszerűtlen alak, kik lám, e véletlen kapott percben még azt is mutatni merik, hogy egymással örülnek. Útszakasz Makacs kilincsű szobaajtó nyitja elém a folyosót. A folyosó, e fogalom érint s elárad bennem: süket fényt lógatnak a lámpák, csoszogva futó papucsok dermedt visszhangja tárul és a cementlapok hűvös, sikos közönye ijeszt valami didergő porcogással. A főlépcsőt az állhatatos villamosfények kelletik. A fények, melyek konokan kibújnak minden résen, falak közé hanyatlanak, dőltükben megnyúlt, furcsán vetődő árnyékrácsokat húznak magukkal és a süllyedő lépcsők kősorát hamvasan, hűsen felkínálják. Gördülök, pergek lefelé. A lépcsők tompa peremén két sarkam friss zenét tanul, ritmusra szaggatván a csendet, de szemem nyugtalanul feszül a kettős ajtó síkjára: nyitva? zárva? (nincs kulcsom!) Hopp, ott a rés, így szabad az út, — az üvegajtó könnyű készséggel tárul. (Eötvös Kollégium, 1947. XI. 11.) Olykor... Olykor azon kapom magam: ez a nagyváros mégis otthonom. Leplezett honvágy árama zsibong át lépcsőkön, járdán, kirakatokon. Látok egy képet s megelevenülve egyszercsak odalép elém, fürdik a perc véletlen örömében, haja, bogárzó szeme csupa fény. Ismer, igen, de sohase beszéltünk s most mint a bátyját megtalált gyerek, kísér, búcsúzva hozzám dönti arcát, hisz nem titok, hogy mindig szeretett. És nem titok, hogy szerelem, barátság övezetében járva mindenütt, emlékek írják, őrzik, aki voltam, nem veszhet el, mi újra szivén üt. Megvan a régi épület a hegyben. Lombok fölött a mézarany lapok mögül évülhetetlen ifjúságom örök-világló izgalma sajog. S nyáreste itt, hol terek, utak ága ideges lámpák ingáihoz ér, tolongó társak irgalma feszül rám: Szoknyáik, ingük zászlaja fehér. 34