Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - P. Szabó Ernő: Szoborsorsok

SZOBORSORSOK A köztéri szobrokat naponta ezrek, tízezrek látják, mindannyiunk életének részei, noha igen ritkán beszélünk róluk. Természetesnek vesszük, hogy vannak, s nem nagyon gondolkodunk arról, hogy miért vannak egyáltalán, miért olyanok, amilyenek. Néha azonban eltöprengünk azon, miről, kikhez beszélnek. Most egy kiállítás kínált alkalmat a meditációra. Az egyszeri királynak az egyik szeme sírt, a másik nevetett. A Szoborsorsok című kiállítás plakátján látható hölgy egyik arcfelét árnyék borítja, így nem látjuk, nevet-e a bal szeme, a másikból viszont mintha könnycseppek hosszú sora pergett volna le. Szoborról van szó, s mivel nem hiszünk a csodákban, tudjuk, hogy tulajdonképpen a lecsorgó eső mosta fehérre az arcot, de a képet jelképes erejűnek érezzük. Felfoghatnánk ugyan a környezetszennyezés, a növekvő forgalom, a benzingőz elleni hatásos érvként is, azonban inkább a szobortörténelmet, a szoborsorsokat juttatja eszünkbe a savas nedvességtől fehér arc. „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred" Ha feltételezzük ugyanis, hogy a másik — a nem látható — szem nevet, a köztéri szobrászat maradandó értékei, a művészet ereje miatt örvendezve, akkor azt kell hinnünk, hogy emez a szobrászat kudarcai, egy időre vagy éppen végképp elszalasztott lehetőségei miatt könnyezik. Az elrontott sorsok miatt. Hiszen a szobrok élete hasonló az emberekéhez: ami egyszer megtörtént, többé nem változtatható meg, legfeljebb ellensúlyozni lehet valamivel. Az elkészült, köztérre került mű olyan, amilyen, javítani nem lehet rajta, legfeljebb eltávolítják az arra illetékesek. A budapesti köztéri szobrászat történetében az is megtörtént, hogy lebontottak egy szoborkompozíciót, s csak néhány mellékalakját állították fel újra köztéren — ez a szobor azonban már nem volt az a szobor. A köztéri mű a nagy nyilvánosság előtt és olykor igen sokáig él. A Szoborsorsok című kiállításon, amelyet Óbudán, a Lajos utcai Galériában rendeztek, a legidősebb művek majdnem háromszáz évesek. Hogy milyen a színvonaluk, az már e hosszú ideig tartó lét miatt is fontos. A kiállítás és a hozzákapcsolódó, Budapest 1692—1945 között felállított köztéri szobrait bemutató kiadvány e minőség megítéléséhez, a köztéri szobrászat mondandójának, közlésmódjának megismeréséhez nyújt segítséget. A tárlaton vázlatok bemutatásával, a katalógusban a művek részletes leírásával, a fotók közlésével érzékeltette, mikor, miről, hogyan, milyen hatásfokkal beszéltek a monumentumok. Nos, az, aki átlapozza a Budapest Galéria kiadványát, néha igencsak jogosnak érzi a hölgy könnyeit. Mikor egymás után pörögnek a lapok, könnyebben lelepleződnek a szabad téren tán ámulatra késztető ágaskodó paripák, a hősi pózba dermedt figurák, a lenyűgöző, magas, díszes, talapzatok, a hősök szeméből sugárzó mély érzelmek, áhítat vagy éppen elszántság. A néző e reprodukciók eredetijét látva, olykor azt hiheti, hogy ilyen a művészet, hogy ezeket az értékeket kell keresnie saját életében is. Annál rosszabb a nézőnek? Vagy annál rosszabb a művészetnek? Eszünkbe jut, némely, a köztéri szobrászat által reprezentált eszme kudarcát idézve, Nagy László egysorosa: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred." Nepomuki Szent János-szobor töredéke Mátyás-emlékmű (terv) 24