Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Sőtér István: Budapest három arca

Egy napos délelőttön teherautó állt meg a Dísz téren Miklós Andor palotájánál, összehívták a környék férfiait; a palota könyvtárában elhelyezett német lőszerraktárt kellett kiürítenünk. Főként tányéraknákat raktunk igen óvatosan teherautókra. Szuronyos puskával nagy bajuszú öreg katona ügyelt a munkánkra, akár magyar paraszt, népfelkelő is lehetett volna. Paraszti erkölcse volt az, ami nem engedte, hogy a munkáért bérbe ne részesítsen bennünket. Volt, aki lekvárt kapott, volt, aki pótkávérudakat vagy szárított dohányleveleket. Engem a könyvtár csábított, ahonnan a tányéraknákat kivittük: egymással szemközt két sor könyvespolc nyúlt a bejárattól a dunai ablakig. Mutogatással érttettem meg, hogy munkabérül könyvet kérek. Az öreg katona felelősen gazdálkodott a könyvtárral. Maga elé rakta a három kiválasztott könyvet, egy francia kosztümtörténetet, Keats verseinek oxfordi kiadását és a Zarathustra példányát bibliofi kiadásban. Mérlegelte, hány könyvet érdemlek a munkámért, és a Zarathustrát kurta mozdulattal visszavette tőlem. Vízért többé nem Volkmann Róbert zeneszerző házának pincéjébe, hanem királyi környezetbe, a Mátyás kútja előtt felszakadt bombatölcsérhez jártam. Szép Ilonka szobra alatt, ősz Peterdi bronz erdejének forrása látott el hetekig vízzel. A Várpalota udvarára üres ablakok nyíltak, némelyik terem mennyezetéről csonka csillár csüngött, s akár a romantikus balladákban, csak a kora tavaszi szél kóborolt a folyosókon. Hetekig éltünk a romok között, magányban, villany és víz nélkül, s emberi társaságra néha esténként találtam, Birgel Mátyás szabómester műhelyében, melyet a kerület orvosa rendelővé alakított át, s ahol acetilénlámpa fényénél riadt beszélgetésre találkozott össze az a néhány ember, aki még nem menekült el a Várból. Majd becsukták a rendelőt, és következett a hangtalan éjszaka, a mozdulatlanság, egy olyan szigeten, ahová már senki sem vetődik el. Lakásunkat kitakarítottuk abban a biztos tudatban, hogy az egész ország úgy él, mint mi. Képzeletünk kihagyásai teszik lehetővé, hogy minden helyzethez önkéntelenül alkalmazkodjunk. Miközben a felsöpört kisszobánkban éltünk, tudatunkon kívül maradt a látvány, mely küszöbünkön túl fogadott volna: a ház kiégett túlsó szárnya, közfalak nélkül egymásba nyíló, nagy fekete termeivel. Az volt a jó, hogy rengeteg tennivalónk volt, csupa hasznos munka, holmink összegyűjtése, rendezése, apró mosások, napi egy tál bab megfőzése, órák hosszat, de közben olvasás a takaréktűzhely lángjánál. A Várból barátom, E. Kovács Kálmán mentett ki bennünket. A Nemzeti Parasztpárt XI. kerületi szervezetében dolgozott, és nem felejtette el, hogy nehéz körülmények között együtt katonáskodtunk. A kerület könyvtárt akart alapítani Kovácsevics Milenko egykori divatüzletének helyiségében, a Ménesi út sarkán, és engem szemeltek ki könyvtárosnak. (Ma is megvan könyvtárosi oklevelem, melyet 1937-ben szereztem az Egyetemi Könyvtár díjtalan gyakornokaként.) Kálmán lakásról is gondoskodott a Verpeléti úton, egy saroknyira a Körtértől. Tulajdonképp régi környékemre kerültem vissza, a Lágymányosra, melynek peremén, a gellérthegyi Eötvös Kollégiumban évekig éltem. Ezért is volt annyira otthonos ez a kerület, de talán még inkább azért, mivel áradt belőle az életerő, az újjáépítő kedv, és ami a Vár után hihetetlennek látszott, ez a környék a Tárnok utcához képest csaknem ép és rendezett volt. A Gellért-hegy villái még romokban hevertek, és erkélyünkről a Sas-hegy mészkősziklás oldalában is csak kísértetházakat láthattunk. A Verpeléti út azonban tisztán és rendezetten lejtett a felrobbantott híd felé, a Körtér pedig pezsgett az élettől, egymás után nyitottak ki az üzletek, szomszédunkban a Vörös Róka vaskereskedés békebeli árut kínált, dolgozott a szűcs és a cipész. Öröm volt nézni a gáz- és villanyvezetékek javítását, azt hiszem, azóta se fektettek gázcsövet, húztak villanyvezetéket több odaadással, majdhogynem gyengédséggel. A kerület elszántan tört előre, még a pesti oldalhoz képest is. Boldogan fedeztük fel, hogy a Vár látványa megtévesztett minket, és ez a látvány mégsem az egész országra jellemző. Valószerűtlen látomásnak tetszett utólag, amit magunk mögött hagytunk, és évtizedekig környékére sem tudtunk kerülni a Várnak. Jó volt új életet kezdeni Lágymányoson, új környezetben, és emiatt kétszeres hangsúlyt nyert tudatunkban az egész ország új életének képzete is. Konyhánkon kéklett a gázláng, villanyunk egy ideig nem volt, holott a vezetékekben már megjelent az áram, de az órákat leólmozták. Talán ez volt a legnehezebb időszak: tudni, hogy a falakban ott a villany, de a lámpák még halottak. A kerület egyik népgyűlésén megjelent Vas Zoltán, és mikor a lakosság panaszkodott az áramhiány miatt, felszólított mindenkit, hogy hazatérve vágják le a pecsétet a villanyórákról. Lágymányos legszebb estéje ragyogott fel, minden ablakban égtek a lámpák, szólt a rádiónk, melyet a korábbi falragaszok ellenére nem szolgáltattunk be. Ebben az időben történt, hogy a Villányi úton kis csoportot pillantottam meg a tavaszi délutánban. Rendetlen sorokban, fontoskodás nélkül, de spontán örömmel énekelve vitték a nemzeti és a vörös zászlókat. A szél elhozta hozzánk az énekhangot, és egy ideig tűnődve néztem a távolodó csoport felé. Április negyedikének napja kezdett alátűnni a budai hegyek mögé. Igen, Lágymányos olyan elszántan és magától értetődően bontotta ki új életét, mint egy növény, mely magát titokzatosan és feltűnés, hivalkodás nélkül teremti meg. Hosszú volt még az út a forintig, az egész ország úgyszólván ingyen dolgozott, és mégis, talán akkor dolgozott a legjobban. Akkoriban még az értekezleteknek is örültünk, mert az élet jelentkezésének örülhettünk bennük. A Nemzeti Parasztpárt képviseletében voltam tagja a XI. kerületi Nemzeti Bizottságnak. Ott néha ábrándos tervek születtek, mintha ez a szépen fejlődő kerület külön várossá nőhetné ki magát, nemcsak önálló könyvtárral, de önálló színházzal és zenekarral is. A mai Szabadság híd, kettészakadtan, középütt betoldott állványzattal az egyetlen összeköttetés volt a pesti oldallal — de a kerületnek ez a leválása a főváros egészéről, az életet nemcsak nehezítette, hanem serkentette is. A maga erejére utalt Lágymányos nem kívülről, nem ajándékként várta az életet, hanem magából teremtette meg. Sanyarú és boldog korszak, bizakodás és reménykedés kora. Minden cselekedet új hangsúlyt nyert, mert visszahozott valamit a már elfelejtett békéből. A barátok segítettek egymáson, és a meghitt barátságok csak az ötvenes évek elején szűntek meg, a magánélettel együtt, mert akkoriban az emberek gyanakvóan tekintettek egymásra. Legtöbb barátságom még a katonáskodás közben született; akkor mindnyájan segítettük egymást, a békét felhőtlennek képzeltük el, és az ostrom előtt egyik bajtársam egy hátizsáknyi krumplit hozott fel a Várba, lágymányosi korszakunk kezdetén pedig katonabarátom egy zsák lisztet hurcolt velem együtt targoncán a Keleti pályaudvartól a Verpeléti útig, és a maga részét is nekem adta. Ezek a barátságok tovább éltek lágymányosi korszakunkban is, s talán ettől lett olyan szép az az idő. De a munkáktól is, melyek mind értelmesek és önzetlenek voltak. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, hogy a közeljövőt függöny takarta el előlünk. A háború annyira abszurd volt, hogy hozzá képest a zuhatagként ránk omló infláció, a világtörténelem legnagyobb inflációja csaknem mulatságosnak hatott. A remény sok mindent feledtet az emberrel. Ekkoriban írtam meg azokat a műveimet, melyeket négy év múlva már nem írhattam volna meg. Kardos László kitűnő Hármaskönyvéből tudtam csak meg, mennyi makacsságra és elhatározásra volt szüksége a minisztériumi novellapályázat meghirdetéséhez. Pedig a novellával, a Budai átkeléssel, melyet erre a pályázatra írtam, íróként is új korszakot kezdtem: ez a novella átkelés a Bűnbeeséstől a jóval később megírt regény, Az elveszett bárány trilógiája felé. Pályadíjat is nyertem, melynek inflációs pénzösszegén még idejében egy tábla szalonnát és egy köteg szárított dohánylevelet vásárolhattam a Fehérvári úti piacon. Milyen könnyen és boldogan írtam akkor: a felszabadulás után kapott el az a lendület, mely elvitt két-három évvel később a Júdás, a Hídszakadás és a Négy nemzedék, valamint egy egész novellaciklus megírásáig. Az a korszak zúdította magából az energiát, megtermékenyített és ösztönzött; élelem alig volt, de jók voltak a színházak és a tárlatok. A politikusok később „mocsári virágzásnak" hirdették azt, ami pedig akkor még valódi és egészséges virágzás volt. Az emberek a lágymányosi újjáépítés eredményeit igazában csak a forint bevezetése, 1946. augusztus 1. óta élvezhették, de már kezdték újra felfedezni az élet édességét. Ennek az újonnan ízlelt édességnek íze maradt meg bennem máig is, és ha az újjáépítés hónapjaira gondolok, Lágymányos tavaszi estéi jutnak eszembe, a Verpeléti út kései sétálói a virágzó fák alatt, illedelmesen és elégedetten, talán szerény vendéglőből hazatértünkben, mint akik magunknak is, másoknak is megtalálták a békét. 32