Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Sőtér István: Budapest három arca

téseket készségesen visszhangozza a Csarnok jeges öble. — Kínlódnak, mint az állatok! — jegyzi meg az egyik kofaasszony, és újabb pénzcsomót markol ki fiókjából. * * * Édes volt és szelíd ez a nyári délután, meleg áramlatai gyümölcsök illatát hozták a budai hegyvidékről, arany pikkelyekként csillogtak távoli ablakok a zöld folyó felett, s a tar hegy lejtőjén vékony, vörös izzással húzódtak a Citadellától a rakpartig vont vezetékek. Mivel a nap már elvonult a város terei fölül, a házak közt csak a tomboló dél fülledt emlékei maradtak meg: forró kövek szaga, szétszórt papirosok, beporosodott virágok, megpörkölődött lombok — sugárzó árnyék, melynek sűrűsödő szirupjából a beköszöntő nyári est békéje és öröme majd leülepedik. A rakpartok lépcsőin, a kis halászbárkák s a szőke homokkal megrakott uszályok előtt nagy, szellős félkörökben ültek fiatal nők és férfiak: olajos visszfényeit a folyó ingó-billentő tükörként vetette néha arcukra. A Római-part felől két regattaszkiff ereszkedett alá: vízszint kilőtt nyílvesszők. A csónakház előtt piros és zöld gömbök lebegtek a vízen; kirándulóhajó farolt lassan a kikötőponton oldalához, sikongtak-jajongtak az egymáshoz dörzsölődző fafelületek; a hátsó fedélzeten fiatal iparoslányok kuporogtak egymás mellé a földre terített pokrócokra: zarándokdallamokat énekeltek karban; a hajó orrában trombitát fújt egy fiú, a gépterem melletti folyosón nagy, levarrott kosrakban sárgabarack illatozott: Szentendrén rakták a hajóra. A korlát mellett két részeg ijesztegette az utasokat, hogy tüstént vízbe vetik egymást; majd mikor elhaladt a gőzhajó a Margitsziget tépett, vad bokrai, szétdúlt mulatóhelyek megszürkült vasvázai, szállodák árva tűzfala mellett, mindkét fedélzeten terebélyes, virággal és zöld dióval, kövér zöldpaprikával és őszibarackkal rakott kosarak áramlottak a kiszállóhely felé, illatos körmenetként: készülődtek a budai utasok. Sűrűn rótt, de elhanyagolható széljegyzetnek tetszett a város, a folyó ékesszóló, fölényesen epikus szövegének margóin. A Múzeum lépcsőin is kényelmesen elnyúlt, könyökükre támaszkodó vagy egymásba karoló párok pihentek — ezeken a nemes, enyhe lejtésű lépcsőfokokon, melyeknek tetejére még habos, könnyű fény hullott. Szent István napja volt: a körutak felett nagy zászlók úsztak puhán és dagadón, mint a nap örömének szárnyai; a fagyialtosboltok mélyén hűtőgép zúgott, s a tölcsérekbe nyomott lila, barna vagy sárga golyócskák a nyár óráinak frivol, könnyelmű édességével olvadtak szét bizsergő nyelvek érintésére. A Hullámfürdő medencéjére már a hegy árnyéka borult, a vegyi szagú, zöld víz színén falevelek lebegtek, s a terasz mozaikpadlózatán nyálkássá váltak a fürdőruhákról összegyűlt pocsolyák. Az égbolt még ebben a késő délutáni órában is kék volt, forró napok olvatag kékségével, s az egész város felett névtelen boldogság honolt, tömör és tapintható jó érzés, mely a szenvedők ágyánál, a kórházak fülledt termeinek küszöbén sem szűnt meg: a tárt ablakú, tárt ajtajú termekben, melyeknek fehér függönyeit jódszagú szél lebbentette; meghitten és hűsen várták a lakások is lakóikat, kik borozók kerti asztalánál vagy rokonaik gyümölcsösében terebélyes körtefa alatt üldögéltek még, s a hazatérés óráját boldog tunyasággal halasztották: fémes, telt csengéssel hullottak alá a percek ezen a napon, csupa aranypénz — az emlékezés sóvár kezei nyúlnak ki majd egykor értük. Sűrű, aranyló mézként gyűlt meg e nap alján a nyugalom és a béke. Alig is akadt valaki a lakosok közül, aki végig ne akart volna sétálni mindjárt első nap az újonnan megnyílt hídon, melynek míniumvörös gerendái és alighogy megkeményedett, lepényszerűen domborló aszfaltja frissességtől szaglottak még. A vastornyokra és a lámpaoszlopokra aggatott zászlók már-már a magosba emelték azt a hidat: annyi indulattal és csattogó hetykeséggel teltek meg a szél járta folyó fölött. Estté sűrűsödött a délután, s a városba lassan visszatértek, akik erre a napra eltávoztak a falai közül. A Körtéren, a villamosmegállók mellé vidám, tarka ruhás várakozók torlódtak, a villamosok súlyosan, óvatosan indultak terhükkel, a félkörben várakozó taxik némelyike útra kelt, mint felriasztott madár. Piros neonfény égett a söntéseken; a szobor körül, a zöld gyepre fekete madarak telepedtek; ezüstösen világítottak a gyógyszertár ablakai. A Duna felől kelt az estén a hold, s a mezők, melyekre a Verpeléti út torkollott, bozótjukban az odahordott robbanószerekkel, fehéren terjedtek a vasúti töltésig. A söntés piros fényében, újságosbódéja mellett, tagbaszakadt ingujjas férfi állt: — Holnapisport!... Holnapisport!... — kiáltotta, mint a próféták és a csodatevők, kik már a mában megvalósítják a holnapot. A front továbbvonult, temetői magány borult a Várra. A kétharmadrészt kiégett ház csaknem épen maradt lakásában élünk: de bejáratunk előtt bedöglött repülőbomba szakította át a folyosót, lefektetett ajtószárnyon lehetett a lépcsőházba kijutni. A Vár utcáin még kóbor katonák sem jártak, az ereszekről a tetők leszakadt fémlapjai vitorlákként csüngtek alá, s a szélben dübörögve verődtek össze. Életnek semmi nyoma, s itt még azt sem tudhattuk, hogy valahol van-e még élet a városban és az országban. Hiába mentem fel a bérház foghíjas lépcsőházában az ötödik emeletre: a pesti Duna-part mindig néptelen volt. És mégis, valami azt súgta, hogy fontos dolgok történnek a csend és a magány függönye mögött. Húsvét tájban ágyúszót hozott a szél Esztergom felől, éjszakánként pedig a Vérmezőről felhallatszott a tovakocsizó katonák éneke. Feleségem a Mátyás-templom előtt egy szál sárgarépát talált, mely tiszta és friss volt: micsoda húsvéti ajándék! 31