Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Sőtér István: Budapest három arca

les pengéjű pallosként fúródott két uszály közé; nem sokkal utóbb három robbanás következett, majd sárga jégtörmelékek záporoztak lassan a rakpartra. A jégmező mozdulatlan maradt: fehér hátára kormos foltokat köptek a töltettek, melyeket már újakkal cseréltek ki; s a távolból, az ideiglenes vasúti híd felől is robbanások hallatszottak, mintegy feleletként. — Hetekig is eltarthat, amíg helyreállítják az összeköttetést a két part között! — magyarázta valaki, és szavai szertehullámoz­tak; kimondatlan parancsnak engedelmeskedve adták szájról szájra. És a várakozók közt elterjedt a hír, hogy a híd tüstént összeomlik, az egyik uszály már oldalára billen, s azon a helyen, ahol az ideiglenes építmény a réginek épen maradt részéhez illesz­kedik, félméteres, egyre növekvő űr tátong. De épp ez a remény­telenség, a cselekvésnek ez a kilátástalansága kellett ahhoz, hogy váratlan, makacs elszántság támadjon a laza akaratú sokaság­ban: ettől a pillanattól kezdve senki sem akarta feladni hazatérési tervét, még ha szemük láttára indul is meg a híd a folyón! A híd­főnél, a rendőrkordon előtt, mint karámból kitörni készülő álla­tok, egyre tömörebb sorokba verődtek az átkelni akarók — óha­juk, elszántságuk, oktalan dühük tapintható ékként tört a rend­őrkordon felé. — Legyen eszük, emberek! — kiáltott kétségbeesetten a ké­szültség parancsnoka. — Biztos halálba akarnak menni: legfel­jebb percekig áll még a híd!... Összedől az egész alkotmány, ennyi ember alatt! Ez az óvás mintha nem is jutott volna el értelmükig: konok­süketül sűrűsödtek, tömörültek, s már egyetlen, összegyúrt, rej­telmes anyagú falanxot alkottak, melynek kemény homloka ráta­padt a híd feljárójára, háta pedig rojtosan, puhán szétnyílt a rak­part és a Körút felé. Titokzatos áramlatok indultak ebben a vá­ratlanul született szervezetben: bonyolult volt mindez, és mégis egyszerű — akár egy bomba vagy egy gyilkolni kész indulat. A hófellegek egyre alább ereszkedtek, szürke páncéllá változott az ég: a hideg gyűrűi mind szűkebben szorultak a végtagokra — elszánt-keseredetten szegte fejét a tömeg a veszélynek s a fenyege­tő halálnak; feketén és nemesen nézett rájuk a Vámház roncsolt homlokzata, már hópehely szállt az üszkös termekben. Előttük a néma túlpart — életen túli vidék — s mögöttük a város, mely nem tud segítségükre sietni, sőt inkább kirekeszti őket, közönnyel felel kétségbeesésükre: élők városa, élőké, akiknek rendben a dolguk, meleg ebéd mellé ülnek lakásukban, s nem kell vágyódniuk re­ménytelen aggódással! A szomszédos vásárcsarnokban már a napi bevételt számlálják a kofák: rózsaszín és kék papírpénzek tornyosulnak előttük; a baromfiárusok bádog fedésű ládákban helyezik el megmaradt árujukat, tojást rakosgat a tejcsarnokos asszony, fagyos karalá­bét cipelnek nagy kosarakban a pincébe, a túrót gondosan ken­dőkbe csomagolják; a nedves hidegben szúrós fénnyel égnek a villanykörték, s a magos mennyezet alatt fenyegető légáramlatok kószálnak. A szélesre tárt kapun behallatszó szitkokat és fenyege-30

Next

/
Thumbnails
Contents