Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Sőtér István: Budapest három arca

les pengéjű pallosként fúródott két uszály közé; nem sokkal utóbb három robbanás következett, majd sárga jégtörmelékek záporoztak lassan a rakpartra. A jégmező mozdulatlan maradt: fehér hátára kormos foltokat köptek a töltettek, melyeket már újakkal cseréltek ki; s a távolból, az ideiglenes vasúti híd felől is robbanások hallatszottak, mintegy feleletként. — Hetekig is eltarthat, amíg helyreállítják az összeköttetést a két part között! — magyarázta valaki, és szavai szertehullámoztak; kimondatlan parancsnak engedelmeskedve adták szájról szájra. És a várakozók közt elterjedt a hír, hogy a híd tüstént összeomlik, az egyik uszály már oldalára billen, s azon a helyen, ahol az ideiglenes építmény a réginek épen maradt részéhez illeszkedik, félméteres, egyre növekvő űr tátong. De épp ez a reménytelenség, a cselekvésnek ez a kilátástalansága kellett ahhoz, hogy váratlan, makacs elszántság támadjon a laza akaratú sokaságban: ettől a pillanattól kezdve senki sem akarta feladni hazatérési tervét, még ha szemük láttára indul is meg a híd a folyón! A hídfőnél, a rendőrkordon előtt, mint karámból kitörni készülő állatok, egyre tömörebb sorokba verődtek az átkelni akarók — óhajuk, elszántságuk, oktalan dühük tapintható ékként tört a rendőrkordon felé. — Legyen eszük, emberek! — kiáltott kétségbeesetten a készültség parancsnoka. — Biztos halálba akarnak menni: legfeljebb percekig áll még a híd!... Összedől az egész alkotmány, ennyi ember alatt! Ez az óvás mintha nem is jutott volna el értelmükig: konoksüketül sűrűsödtek, tömörültek, s már egyetlen, összegyúrt, rejtelmes anyagú falanxot alkottak, melynek kemény homloka rátapadt a híd feljárójára, háta pedig rojtosan, puhán szétnyílt a rakpart és a Körút felé. Titokzatos áramlatok indultak ebben a váratlanul született szervezetben: bonyolult volt mindez, és mégis egyszerű — akár egy bomba vagy egy gyilkolni kész indulat. A hófellegek egyre alább ereszkedtek, szürke páncéllá változott az ég: a hideg gyűrűi mind szűkebben szorultak a végtagokra — elszánt-keseredetten szegte fejét a tömeg a veszélynek s a fenyegető halálnak; feketén és nemesen nézett rájuk a Vámház roncsolt homlokzata, már hópehely szállt az üszkös termekben. Előttük a néma túlpart — életen túli vidék — s mögöttük a város, mely nem tud segítségükre sietni, sőt inkább kirekeszti őket, közönnyel felel kétségbeesésükre: élők városa, élőké, akiknek rendben a dolguk, meleg ebéd mellé ülnek lakásukban, s nem kell vágyódniuk reménytelen aggódással! A szomszédos vásárcsarnokban már a napi bevételt számlálják a kofák: rózsaszín és kék papírpénzek tornyosulnak előttük; a baromfiárusok bádog fedésű ládákban helyezik el megmaradt árujukat, tojást rakosgat a tejcsarnokos asszony, fagyos karalábét cipelnek nagy kosarakban a pincébe, a túrót gondosan kendőkbe csomagolják; a nedves hidegben szúrós fénnyel égnek a villanykörték, s a magos mennyezet alatt fenyegető légáramlatok kószálnak. A szélesre tárt kapun behallatszó szitkokat és fenyege-30