Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső versei

LEGSZŰKEBB HAZAM Édesapám álma az volt, hogy öregkorát egy csöndes budai családi házban élje le; de családjának tagjai közül csak én töltöttem életem legnagyobb részét a fővárosban. 1918-22 között a Rózsadomb, 1922-48 között a Gellérthegy nyugati lejtőjén álltak az iskolák, ahol tanultam vagy tanítottam. Pesten lakni sohasem akartam; leghosszabb ideig, 1950-től mégis egyfolytában a Belvárosban élek. Közel egyidős vagyok századunkkal: fölidézni alig lehetne, mi mindent éltem át ebben az időben e viharok, árvizek, földrengések járta magyar fővárosban. Amikor a Rákócziánum növedéke voltam, a Marczibányi téren még mindenkinek szabad volt a játék, az utcák onnan városszéli kertekkel teleszórt vidék felé vezettek; ma a sűrűn lakott villanegyedben már panel lakótornyok magasodnak elém. A Ménesi út akkor még éppenhogy benépesült; a Lágymányos csaknem pusztaság volt, bár már kijelölték rajt a majdani utcák helyét; de ki gondolt akkor, a trianoni nyomor idején rá, hogy ott majd hatalmas lakótelepek épülnek föl. 1950-ben, amikor a Semmelweis utcába költöztünk, a ház is, a környék is romos volt, az árnyas, csöndes utcán csak néha döcögött át egy-egy gépkocsi. Ma alig lehet ott parkolóhelyet találni, s legföljebb azért érdemes lemenni, hogy továbbkanyarodjunk a fényes sétálóvárossá alakított Váci utca—Vörösmarty tér felé. Érthető, hogy amint lehet, kiköltöztünk a valaha Budafokon, ma a XXII. kerületben lévő kerti házacskánkba. Az idők fordulásai ott az utca nevének változásairól olvashatók le — Vöröskúti határsorból lett Szentkorona, majd Forint, aztán Tegzes utca —, meg arról, hogy az egykori kis Árkádiából ott is villatelep kezd formálódni. Fiatalok el sem tudják képzelni, mi minden nem volt ez a „legszűkebb haza": sokszor magam sem. De végül is ez lett igazi fészkem: hol magába ölelt, hol kitaszított, volt hogy fölszárnyalni röptetett, de mindig visszahúzott; elém tárta föld alatti barlangjait is, átjárt múltjának s jelenének kínjaival, örömeivel, indulataival s felelősségével, megtöltött jövőjének gondjával és pusztíthatatlan reménykedésével. Legszűkebb s legtágabb hazám! HOLD A VAROS FÖLÖTT Már itt állott a háború a város alatt régen, géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen, de senkise hitte talán a városban, mely ünnepelt karácsony-gyertya fénnyel, csupán az újratelt hold a didergő sötétben, hogy összezárul már a zár, hogy összezárult már a zár. Aztán kihullt minden ablak és a tető összereccsent, és elfogyott a villany meg a víz s a holtra-rettent nép a nyirkos pincékben fázott. Egy latrinára jártunk s főztünk negyvenen is egyhelyt, a holddal együtt csorbult el a jómodor s a rendelt törvény: minden máz lemállott; törvény s minden máz lemállott. Éjjel a sáncra vittek, míg durrogott a bomba, barátot ástunk el a kertben és a boltba lovakat kötött be a német. Gépek csaptak le ránk, bömbölve, tépett sorba, míg újra felfúvódott a hold sárga foltja s vihogva a Várra nézett s vihogva a Várra nézett. Akkor láng, korom és szikra kavargott fel a Várból s a rombadöntött városnak már mind a négy sarkáról éjjel is világolt a rőt ég. A holdsarló vacoghatott a szörnyű látomástól: már asszonyokat s gyermekeket vittek el a házból s hajnalban a Dunába lőtték s hajnalban a Dunába lőtték. És lódögökért birkóztak az emberek a téren, mert nem volt hús s a házakat mind kirabolták régen; a kültelken feltűnt a járvány. A hold megtelt harmadszor is, unottan, tejfehéren, s a hóból, amely elroskadt a sárban és a vérben hullák keze nyúlt ki sárgán, hullák keze nyúlt ki sárgán. Bűnös, ártatlan egyre megy: romok közt egy sereg lett: „Mért így Úristen?" fuldokolt a nép s panasszal teltek az utcák, jajjal é« panasszal. „Mért így?" kérded te is, s a szót, az igazat ki tudja? A telő-fogyó hold talán. Ő régen megtanulta: ki miben vét, bűnhődik abban, ki miben vét, bűnhődik abban.