Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső versei

LEGSZŰKEBB HAZÁM LÁNCHÍD Egy újjászületni vágyó nemzet adta a követ, s pénzt, a vasat hozzá, mikor erre unszolta a Lángeszű Gyújtogató, aki éppoly bátran ment át a Duna fölött az első tartóláncon, ahogy a hő diadallal s véres szennyel özönlő történelem árjain át haladt, az „utilizálás és a bitó" között, a borotvaél ösvényen, melynek végén az várta ott, az egyetlen méltó érv és menedék: a golyó. Hány vihar tépte, amíg felépült, mily fene indulatok botrányköve volt a híd, amig omló multak, vakon vajúdó jövők közt ívelt zömöken; hány halálveszély forgott fölötte; — s meg is halt egyszer: roncsolt láncain zokogva zúgott a holtakat úsztató folyó... Az újjászületni vágyó nemzet keltette fel ismét; s erősebb, szebb lett újjászületve, éppúgy mint a mesében a miszlikbe vágott királyfi, ha értő kéz, szerető szív illeszti egybe s hinti meg az élet-fű és víz varázsával. Zömök nyugalommal hordozza ismét hétköznapjai terhét: a százszorosra nőtt forgalmat, a siető népet, a súlyos gépkocsikat és hallgat, ahogy nem bőgnek nyelvtelen oroszlánjai sem. De néha felizzik a kék-arany alkonyatban; a mézsűrü fénnyel ivódott páraburokban oly könnyű, mintha lebegne a csillogva sikló víz fölött; ha lemezteleníti a harapós dunai szél, mintha áttetsző malahit lenne, világit a kihunyt palota tömbje alatt, mikor fényes a csend, s az éj fekete bársonyából mint ritka ékszert emelik ki a puha, hűvös reflektorok és a libegő pillangó-lámpák. Legszebb mégis a korai hajnal gyöngyház fényében: valótlan igazság, egyszerre sajgón szép emlék, Ígéret s jóreménység. Egy nemzet álma, hűsége, bizalma. Látomás: eszme s valóság. KELENVÖLGY-KERESZTHEGY TÁJKÉP A hegykaréj tömör vonúlatát kék párává oldja a délibáb; könnyű szinek, lankák lágy vonalán, a valóság tündöklő látszatán sejlik csak, mily vad, mily vak birkózás van fény, hő, növés-hullás forgatagában. A mozdulatlan tájon csend lebeg, lassan sűrűsödnek a fellegek, alattuk zöld rétek, feljebb az őszibarack — az új sztár — mindjobban legyőzi a szőlőt; utcák, sok tarka tető, a köves lanka úgy lebeg elő, mint hűvös álom. A nap rálehel egy felhőnyíláson: kész akvarell. RENDBONTÓ TÜCSÖK Délben?! Micsoda rendbontás ez? Délben cirpel az őszi bogár! Egyedül szól, üveghangon, szerényen. Körül lángol a nyár. A néma ég roppant fénykupoláján hangja még karcolást se vét; oly nyomtalan, mint füvön a messzeszállt árny, s oly örök, mint a lét. Ezüst hangja megint idézi s oldja a kínt. Játék, magány, szerelem, félelem? — mi hatjhatja így cirpelni velem? VERŐFÉNY A fehér fény lángoló magasából láthatatlan nyilzápor, bombazápor zudúl le hangtalan. Hélios! Hélios! Vad ereje zúg pusztítva-újítva, a föld ölét termékenyűlni nyitja, s a letepert világ fogan vetélve-szülve, boldogan. A lejtőkön mint egy-egy óriás hullám kővé meredt tajtéka: házsorok. A völgy mélyén a város tengere hánytorog. A sugár égbe cikáz s visszahull rám, mint rebbenő sirály-csapat szárnya, a fényes gondolat. Ó, ember, mit pusztít-épít javadra a szóba fogott szenvedély hatalma! Orfeusz! Orfeusz! A végtelenből áramló erők okos szavadra varázsénekedre barátaid lesznek; te nem remegve megállsz a roppant pusztulás előtt, s megformálva vagy örvényébe halva sorsodba veszed a forgó időt. A szívben, érben, idegben vadúl felcsap a láng és parázzsá csitúl. Vággyal újul a pillanat. Eurüdiké! Eurüdiké! A végtelen fény szenvedélye jár át: vérrel éleszti az emlékek varázsát; a csend rianva meghasad, s visszaadja az árnyakat. ESTIKE Csak egyszer érezd, ha már csend van, éj van, hogyan önti ki illatát az estike: ha széthull minden mértan s millió fekete karát gyémánt az önmagában pihenő fény, hogyan nyitja az estike ezer csillagkelyhét a meredő éj ölén a hűs, kék semmibe, mely álmossá mossa a megszokott lét látványát, hogy ontja tovább, mit boszorkány ölén főz a sötétség: illatos, részegítő tébolyát! 42