Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Robotos Imre: Az értelmetlenség trónfosztása

képtelenséget történelmi folytonossággá; az átmeneti ádáz kényszerállapotot az örökkévalóság vitathatatlan bizonyosságává; a nincstelenséget arany korszakká; a szellemi terrort a szabadság megdicsőülésévé stb.) Karinthy humoreszkjeinek alapvonása, hogy egyedi példái az általánosítás, az egyetemesség irányába emelkednek, s ebben aligha kell spontán művészi leleményt látnunk, tudatos írói szándék munkál gondolati képrendszerének összetett folyamatában. A diákélet novellasorozatát személyes példázattal zárja. Káprázatos, soha meg nem élt kalandjait meséli el barátjának a marslakók életkörülményeiről és titokzatos harcairól. Tudatosan, szántszándékkal füllent, nagyotmondásával kívánja bűvöletébe vonni iskolatársát, aki felül szédületes történeteinek. „Hazudok... így lettem íróvá" — zárja elbeszélését. Esztétikai hitvallásnak is felfoghatjuk vallomását: a művészet nem életmásolás, hanem lényegfeltárás, nem jegyzőkönyvvezetés s nem szenvtelen tükrözés, hanem a valóság természetének korszerű megközelítése. Karinthy a megismerés sajátos eszközének tekinti a művészetet — az adott élettények és az emberi tudat küzdelmének, amelynek az a hivatása, hogy kigyöngyözze a szépséget és az igazságot, ha másképp nem, a képzelet élményével. Egyik regényében (Mennyei riport) a szép, jó, igaz teljesen azonosul: csak az igaz, ami szép, s csak az szép, ami jó és igaz. * Páratlan humora példátlan áradással önti el a magyar irodalom tájait, s még a szikes felszíneket is megtermékenyíti. Érvényes közhellyé vált ellentmondást sugalló tétele: ,,a humorban nem ismerek tréfát", mert a humor — minden látszat ellenére — az életfolyamatok drámai rétegeit érinti. A mosoly megzavarja a hamis emelkedettséget, a nevetés széttépi az értelmetlenség lepleit. „A humor a tökéletes igazság/" — jelentette ki, s ha ezzel az abszolutizálással lehet is vitatkozni, kétségtelen, hogy a humoros-szatirikus művészet az ésszerűségben ismeri fel a legjellegzetesebb emberi vonásokat. Nem járt tőle messze a svájci Friedrich Dürrenmatt, aki szerint a szabadság nyelve korunkban a humor, még ha akasztófahumor is. Terrorkataklizmákkal zsúfolt korunkban a tébollyal csak a fénylő értelem mérkőzhet meg a siker esélyével. A humoros-szatirikus művészet vészbírósága nem ismer kegyelmet a kártékony értelmetlenséggel, a vakbuzgó eszelősséggel, az álbölcsességgel szemben. Karinthy Frigyes humora védőpajzs volt, hiszen, mint megvallotta: „rossz volt embernek lenni e világon, melynek mérlege hamis, s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is". Lángelméje nemcsak olvasó kortársait (s utókorát) hódította meg, a szakmabeliek is főhajtással adóztak műveinek. „A világformáló agyak egyike volt" — állít j a Móricz Zsigmond, s Laczkó Géza vallj a róla: „Karinthy Frigyes csak egy van amagyar irodalomban a Halotti Beszéd óta.'' „Remekműveket hagyott ránk" — írta Babits Mihály, s Kosztolányi Dezső súlyos betegsége idején mondotta: „Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni." Rengeteg mindenfélét írt: verset, regényt, novellát, értekezést, bölcselkedést, drámát, kabarétréfát és megszámlálhatatlan utópiát, azaz eszményi légvárakat, délibábos, soha nem volt világokat és társadalmakat teremtett, hogy szorongásait és belső elégedetlenségét szárnyaló szabadsággal juttathassa kifejezésre. „Kínzó kényszer élt bennem, aggodalmas ösztön, hogy az életnek minden pillanatában az egész életet lássam... Mindig az Abszolútat kerestem.'' Az abszolútot kereste, és kész volt újra és újra elcsodálkozni, hogy az abszolút eloson útjából. „Mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az ő képe, s ahol az imént a szűz tiszta, fiatal Igazság meztelen alakja állott modellül a dobogón, hogy papírra vessem, most fogatlan szájjal, sárgás püffedt hasával vigyorgott a vén, a tar fejű Kétség..." Karinthy sohasem fogalmazta meg, de feltehetően megsejtette, hogy saját mérhetetlen kétségeiben érte tetten az abszolútat; kívánta és meg is tagadta abszolút ábrándjait. Paradoxonnak nevezte kedvenc kifejező módszerét, amellyel az ellentétek és ellentmondások játékát fogalmazta meg.„Minden másképpen van... határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy, ahogy hisszük." Szerencsére Karinthy azt is tudja — mondja is —, hogy az is másképpen van, hogy minden másképpen van. Időnként megvádolták, hogy a „minden másképpen van'' filozófiája a hamis eszmékkel együtt összeroppant ja az emberséghitet is. Nem hiszek ebben. Gondolatképletét merész és nagyszerű cselekedetnek vélem egy olyan korban, amely nyíltan megvetette a humánumot, és állampolitikai rangra emelte a hitszegést, roncsoló tévhitekkel homályba taszított minden ésszerű törekvést és meggondolást. — Ne higgyetek! — ismétli minduntalan. — Ne higgyetek az álprófétáknak, a szellem árulóinak. Minden másképpen van, mint ahogy állítják. Inkább semmiben sem hinni, mint homályban tévelyegni. Riasztása nem volt pusztába kiáltott szó. Szerették, és hittek neki. Hinniük kellett, mert a mindennapi tapasztalat is megerősítette, hogy „e rettenetes században" a tudomány, a politika, a művészet „szétbontott mindent és semmit össze nem rakott", s bábeli pokolban hevernek az alapfogalmak, eszmék, hitek. A kétkedés szellemének elhintése, a tagadás zászlajának kibontása Karinthyt a korabeli írónemzedék leghaladóbb írástudóinak élvonalába emelte. Már a puszta kétkedés illetlen gondolatokat ébresztett azzal a rendszerrel szemben, amely a maga életformáját és gyakorlatát öröknek és megmásíthatatlannak hirdette. Kétkedésében ott bujkál a hit keresése. Azért kételkedik, hogy a tagadás tüzén szíthassa meggyőződést kutató hevületét. „Mert nem igaz, hogy az életet önmagáért éljük... Az élet tartalma teszi kedvessé számunkra azéletet, és ezt a tartalmat... úgy hívják, hogy szabadság." És még ez is kevés! „El kell jönnie a kornak, amely törvénybe foglalja az emberszeretet kötelező minimumát; s e kötelező minimum hiányát bűnnek minősítse." A közöny csak látszólag közöny, valójában gyilkos hazugság. Aki nem cselekszik, hogy megakadályozza az embertelenséget, az az embertelenség érvényesüléséért cselekedett. Egyik címszava nemcsak jelképesen, közvetlenül is megfogalmazza világképét — emberségábrándját.így szól: „A törvény a bűnöst már üldözi, de a bűnhöz nem mer hozzányúlni. Azt már nem tűri, hogy rosszak legyünk, de azt tűri, hogy ne legyünk jók, azt már belátja, hogy rossznak nem szabad lenni, már megvéd az ellen, aki meg akar ölni, de nem véd meg az ellen, aki hagyja, hogy meghaljak, mikor megakadályozhatná." A kibontakozást keresi a zűrzavarból, egyedül áll a káosz közepén, s úgy véli, neki kell az egész világot újrateremtenie a semmiből, mint egykor a tizennyolcadik század közepén ama enciklopédisták-39