Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Sőtér István: Budapest három arca

LEGSZŰKEBB HAZÁM SŐTÉR ISTVÁN BUDAPEST HÁROM ARCA Az időben Budapest három arca rögzült. A tél, az első tél, a béke első tele olyan váratlanul jött, mint a fenyegetés vagy az ajándék. Az ablakkeretekre feszített, olajos papírlapok mögött — mint óriás dobok belsejében — a szobák mézes-barnás fényekkel teltek meg, s a reggel, a dél, az alkonyat ugyanegy derengés hol sűrűbb, hol hígabb oldataként született. Még a legfagyosabb helyiségek is az oltalmazó, barátságos területenkívüliség jogait élvezhették e mágikus papírtáblák jóvoltából: a szobák kockaszerű zártsága teljessé vált, s a falak közt tartózkodókat idő és tér valamennyi illúziójától megfosztotta a vakká vált ablak. Az üvegtábláikat vesztett lakások, amelyek eddig vad tornácokként szolgáltatták ki a családok életét évszaknak és égboltnak, most boldog hályogot viseltek; egy-egy hirtelen nyitott ajtó nyomán száraz hörgéssel mélyültek vagy domborultak rugalmas hullámok a lazultabb papírlemezeken. A város szép volt és komor a tél kezdetén. Elmúlt már karácsony, népmesei ködben, majd hirtelen, borszínű alkonyatokban, melyek egy-egy romház tetőgerendáit egy óriáshal meztelen, fekete csontvázaként mutatták. Szilveszterkor nikkelesen szikráztak az utcák, s részegek éjszakai vizelete kénsárga szalagokká fagyott. A villamosok úgy indultak távoli terek és pályaudvarok felé, mintha megtörténhetnék, hogy mindörökre elzárulnak előlük a visszatérés váltói és sínpárjai, alkonyatkor azonban a nagy terek sarkán a romházak kísértetekként, önnön múltjukból visszatérten barnállottak: oszlopaik és oromzataik űgy őrizték az eltűnt emeletek emlékét, mintha némi megerőltetéssel most is hallhatnék — akár az utcáról is — az éveknek előtte elhangzott szavakat, sikolyokat és örömkiáltásokat. Nagy kőtányérja közepéből eltűnt Neptun, s három szobornővér közül kettő hajtotta csak makacs-fájdalmas fejét az unt teher s a tél felhői alá. A Belváros egyik terének kijáratát két szembenső ház törmelékei torlaszolták el — téglák és gázcsövek karsztvidékén tapostak maguknak ösvényt a járókelők. Az Erzsébet híd megmaradt kapuja köd és halál árkai fölé nyílt — feleslegessé vált küszöbéről egyenest a túlvilágba léphettél volna. Némelyik bolt lehúzott vasredőnye mögött üzletzárás után még órákig égett a lámpa — a hullámos redőnyökön ilyenkor megjelentek a szilánk lyuggatta csipkeminták: mozdulatlanná vált fénylő lepkeraj tartott az elképzelhetetlen, nyári mező felé. A Dunán a sirályok, évek óta beidegzett helyérzékkel, leomlott hidak láthatatlan körvonalai fölött keringtek, s a folyóról oly száraz köd terjedt a város felé, mintha forgószél hozta volna idáig a sivatag finom porát — hadd fuldokoljanak benne a fagy prései közé szorított lakosok! Igen, a köd elültével, különösen tiszta napokon, valósággal porzottak is a fagyos utcák — a tél szárazsága még a nyárénál is ijesztőbb volt. S minél mélyebben jártunk a télben, annál hosszabbra nyúltak modern házak falán a korom zsíros, sötétbarna öblei, melyek a felső ablakokon kivezetett vaskéményektől származtak. A nappal s az éjszaka tartályaiban új jelentések és izgalmak tárolódtak — egy láthatatlan, felhők közt rejtőző víztorony időnként az egész város hisztériáját táplálta; óriás zuhanyozórózsája sugározta kire-kire, fekete kévékben az idegenséget és riadalmat. így történt ez a hídszakadás napján is. Valamennyien tapasztalhattuk akkor, hogy egy-egy esemény híre titokzatos gyorsasággal terjedhet el még akkor is, ha alig néhány telefon működik városszerte, s a legtöbb lakásban hiába keresnők régi helyén a rádiókészüléket. Azon a kékesszürke, januári délelőttön, mikor az ideiglenes csónakhidak egyikét elszakította a jégzajlás, s jó darabon magával ragadott néhány, a korlátba kapaszkodó járókelőt — azon a ködös és ártalmatlannak ígérkező délelőttön, mikor a másik, a nagyobb forgalmat lebonyolító szükséghíd vasköteleit is elszakítással fenyegették a csoportokba verődő jégtáblák: a veszedelem híre alig félóra alatt a folyóparttól a legtávolabbi gyárnegyedek küszöbéig elterjedt. Az új híd, a várva várt, készült már, s a nappali ködben csupa hideg fényű, eltévedt csillagként, éjszaka azonban hol kiszélesülő, hol elkeskenyedő, kékeslila kévékkel sisteregtek a hegesztőlámpák — s a sétáló vagy esténként: hazafelé igyekvő lakosság olyan türelmetlen reménykedéssel figyelte a pillérek közt szaporodó míniumvörös vasgerendákat, mint esküvői ruhájának gyarapodását a varrónőhöz felfelszaladó, izgatott menyasszony. Mégis, a megnyitásra hetekig kellett várni, mert a jégzajlás nem csupán a margitszigeti szükséghidat rombolta szét, hanem az épülő véglegesnek állványzatát is. A száraz, köhögtető köd a déli órákban sárgássá, nedvesen áttetszővé hígult, s mintha csak ez a közeg kedvezett volna a hír elterjedésének: a hivatalok folyosóin izgatott gépírónők szaladtak végig, a pénztártermekben páncélajtók zárultak a romló pénz bűzös kötegeire, a klinikákon kattanva csukódtak az orvosi bőrtáskák, az üzletekből didergő küldöncök futottak szét üzenetekkel, a gyárban kérdő, aggódó tekintetek fordultak a gépek és a munkapadok felé: a folyóhoz vezető utcák megteltek a túlpartra igyekvőkkel, s az összetorlódott villamosokról leugrálok már lihegve futottak, hisz az egész várost betöltötte a vészhír: — Siessen haza, aki Budán lakik, mert szétszakad a híd! A tömeg egy része a Duna-parton tört előre, megfeneklett társzekerek, ziháló teherautók, párázó testű igavonó lovak között, s úgy torlódott össze a térhez vezető kapaszkodón, mint a szükséghíd gerendaszerkezetét tartó, lehorgonyzott uszályok közt a jégtáblák szaporodó mezeje. De másik irányból is ömlöttek a hazafelé igyekvők: ezeket a Kálvin tér gyűjtőmedencéje bocsátotta tovább, az úttest közepén várakozó villamossor gátjának két oldalán; végig a Vámház körúton, honnét csalóka épségben látszott még a híd vaskapuja, tornyain az aranygömbökkel s a meseszerű tartományok címereivel — végig a Vámház körúton senki sem tudta elképzelni a veszélyt, melynek félelme valamennyiük szívét betöltötte. Összeroncsolt, szerteszakadozó hidat vártak volna, gerendák recsegését a lassan sikló tömeg moraja fölött, de az ámító vaskapu ugyanazzal a biztató közönnyel várta őket, mint a hidak boldog épsége idején: tompa robbanások hallatszottak csupán, szinte ünnepélyesen, fekete hófellegek alatt; túl a Körút torkolatán elérhetetlen szirtfoknak tetszett a Gellért-hegy hófoltos kopársága. — Nemsokára szétrobbantják a jégmezőt, és átmehetünk! — kiáltotta valaki, mire a téren összetorlódott tömeg várakozása hirtelen könnyűvé, sőt kellemessé változott. Valóban: a túlpartról csónak evezett a jégmező felé, mely hegyével előre mutató szé-29