Budapest, 1987. (25. évfolyam)
6. szám június - Robotos Imre: Az értelmetlenség trónfosztása
100 ÉV Az értelmetlenség trónfosztása Budapesten született, Budapesten élte le életét; művét nemcsak az irodalomtörténet tartja számon, szerves része Budapest történetének is. Büszkén vallotta városi írónak magát, nem azért, mert a művelődéstörténet legfontosabb fejezetei városokban születtek, mindenekelőtt azért, mert a Város, Budapest, a szülőföld szeretetén túl alkotó gondolatainak termőtalaja volt. Otthona a főváros volt; kávéházai, klubjai, színházai, kabaréi, könyvtárai, utcái, közterei és csodálatra méltó középületei. Nem mindenkori lakásán írta műveit; a kávéházi asztalok meztelen márványlapjai ihlették meg, a fővárosiférfiak és asszonyok nyüzsgésében szárnyaltak fel káprázatos ötletei. Minden idegszála Budapesthez kötötte. Misem természetesebb, hogy nemcsak ő vallott műveiben szüntelenül Budapestről — erényeiről, szépségéről, termékenyítő légköréről, esendőségéről és buktatóiról —, Budapest is magába ömlesztette tréfálkozó és bölcselkedő szellemét, semmiképpen nem a kölcsönösség méltányosságával, inkább az azonosulás hódolatával. Életműve emlékmű: Budapest művészi emlékműve. Karinthy Frigyes életműve nem tűri a műfaji besorolást. Művészetének értelmezői hosszan vitáztak arról, hogy humoros alkotásainak vagy bölcselkedő publicisztikájának nyújtsák-e át a halhatatlanság babérját. Mesterkéltnek bizonyult az efféle mérlegelés; ő maga mindkét művészi minőséget vállalta, ha nem is egyforma lelkesültséggel. „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában — virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumómat (filozófiámat) eldobják." Önítéletében volt némi igazság^Karinthyt mindmáig — helyenként kizárólagos érvénnyel — huthoristának tartják, talán azért, mert merész gúnyolódása kortársainak létszükséglete volt: egy zord és kegyetlen világban meg kellett kapaszkodniuk a derű, az irónia, a szatíra és a torzkép irodalmi látomásaiban, amely az értelem parittyáival terítette le az értelmetlenség torz góliátjait. „Műfajok? Játék! Vicc! Játék a szavakkal... Hogy engem akármilyen műfaj nevére elkereszteljenek? Nevetséges!... Ha túlzott sikerem volt egy humoreszkkel, éppen úgy nyugtalan lettem, mint ahogy rögtön kapálóznom, morognom és ágálnom kellett, ha egy lírai vers, egy szívből jövő próza hatása alatt a költészet pompás ravatalára akarták emelni eleven testemet, tetszhalottnak. Ha megríkattam az embereket, nevetnem kellett, deelkomorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra..." Karinthy Frigyest nem lehetett, s ma sem lehet műfaji skatulyába illeszteni; műfajteremtő elme volt! Az így írtok ti! irodalmi karikatúrái a torzképeket az irodalomkritika irányába tágították ki, a rendszeres bírálat hiányát pótolták, s mint egyik méltatója érvényesen megjegyezte: egy személyben próbált az egész irodalom lenni. Parodizáltak előtte is, de senki sem vetekedhetett fogékonyságával, amely a magyar irodalom és a világirodalom műveit nemcsak átélte, képes volt azokat eredeti színvonalukon újraalkotni — sajátos stílusmodorukban és tematikai változataikban. Torzképei egyben jellemképek is voltak; nem kímélte a népieskedő „pántlikás együgyűséget" (Szabolcska Mihály), de kérlelhetetlenül elbánt legkedvesebb barátainak (Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gábor Andor, Hatvany Lajos stb.) stílus- és tartalmi modorosságaival is, nem kevésbé bizonyult könyörtelennek önmagával szemben. Hadd idézzük itt fel önparódiáját, amellyel irodalmi karikatúráinak kötetét elindította. Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyiknek a kezéből a puskát. — Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek! Céloz, lő—nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, aztán feltalálja magát. Az egyik újonchoz fordul. — így lősz te! Megint céloz, megint elhibázza. —így lösz te — mondja a másiknak. Végre kilencedszer talál. —És így lövök én! Karinthy Frigyes példázata azóta, úgyszólván, az öngúny közhelyévé vált: szállóigévé egyetemesedett. Szállóigévé vált a Tanár úr kéremből a „Magyarázom a bizonyítványom' ' szomorkásán derűs karcolata is. A,,Magyarázom a bizonyítványom" szólásmondást, immár a személyes kudarc leplezésére, még azok is felhasználják, akik talán soha sem olvasták Karinthy művét. Ami ebben a páratlanul szellemes karikatúrában figyelemre méltó, hogy tündöklő világossággal kitetszik: az önigazolás legbravúrosabb formája is voltaképpen önleleplezés és nemcsak a diákéletben, a közéletben s a szellemi életben is. (Manapság a,,magyarázom a bizonyítványom" a világdiplomácia és világpolitika egyetemes gyakorlatává vált; így magyarázzák a jogtalanságot jogegyenlősséggé; az emberiesség hiányát humánummá; a történelmi 38
