Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Szále László: Kőgyűrű és kártyavár

HÁBORGÁSAIM Kőgyűrű és kártyavár A Római úti lakóteleppel szemben, a Szentendrei út másik oldalán építkezés folyik. Néhány ember tesz-vesz lassan, komótosan, minden egyes kő elhelyezését alaposan megfontolva. Kell is a megfontoltság, a műgond, mert színházat építenek. Ilyen esetben pedig a kapkodás, a türelmetlenség rossz tanácsadó. Negyven éve nem épült színház a fővárosban, elszokott a járókelő az ilyesféle látványtól, ámbár, ha építésnek nem is, egy híres bontásnak szemtanúja lehetett a Blaha Lujza téren húsz-egynéhány évvel ezelőtt. Most azonban büszkén szemlélheti, hogyan emelkedik a hatalmas kőgyűrű. Körülötte karéjban domb magasodik, védi a színházat, mint két óvó tenyér, a domb tetején két sorban zöldellő fák koszorúzzák Thália épülő templomát. Mintha a föld, a természet és az ember összefogott volna, oly tökéletes harmóniában vigyázzák azt a középső puszta teret, a teremtéssel kacérkodó ember játékainak és álmainak színhelyét. Mielőtt a kedves olvasó beleélné magát valami bukolikus idillbe, el kell árulnom, nem a Nemzeti Színházat telepítették Aquincumba, s új óbudai színház építéséről sincs szó. Nem színházat építenek ugyanis a Tóth Árpád megénekelte aquincumi kocsma romjaival szemközt, hanem romot építenek. Színház helyett színházromot. Új helyett régit. A kétezer éve itt élt római légiók egyik amfiteátrumáról van szó, melyet kiástak a föld alól, s most megmagasítják az ezredévekkel dacoló falat, hogy a mai ember is el tudja képzelni, milyen lehetett az a hajdani, romjaiban is gyönyörű színház. Ahol egykor talán Plautus Hetvenkedő katonáján derültek a birodalom barbár határvidékére kirendelt légiósok, hogy legalább addig elfeljtsék Rómát s a Colosseum vagy a Circus Maximus csábító, fényes, világvárosi attrakcióit. És mi most 1987-ben romot építünk. Haszontalan, semmire sem használható romot. Emléket állítunk egykori hódítók kőbe fagyott nevetésének. A rég elporladt aktorok, gladiátorok, bohócok és zenészek árnyképeit azonban messze űzik a jelen árnyai. Kevés — mint mindenütt, itt is — a lakás, az iskola, a bolt, hiányzik a mozi, a színház s közösségi otthon. Az út másik oldalán — átellenben éppen — serényebb építkezés folyik. A lakótelep egyik legfontosabb bevásárló központja, szolgáltatóháza készül biztató ütemben. Panel ugyan, mint minden körülötte, de szerencsére nem sivár lapos tetőre kell néznie a fél telepnek, hanem igazi háztetőre. Lám, milyen csekély dolognak is örülni képes az ember: „rendes" teteje lesz a boltnak. Az amfiteátrumnak azonban sosem volt és sosem lesz teteje. De bármennyire értelmetlennek tetszik is ez a hatalmas torzó, valójában a telep egyik legfontosabb objektuma, éppúgy, mint a házak között végighúzódó római vízvezeték hatalmas jelzőkövei az átabotában fölállított kerítésoszlopok között. Az ember ugyanis nem érzi jól magát múlt nélküli városokban. Legjobban a megőrizve megújított lakóhelyeket kedveli, ahol minden korszak lenyomatát őrzik az utcák és a falak, ahol mindegyik kor és náció ott hagyta a keze nyomát. Nálunk ez nagyon ritka — a történelem vagy a hebehurgya ember jóvoltából. Itt Aquincumban nincs kontinuitás, csak régmúlt van és jelen. És nemcsak a régmúltnak van haszontalan torzója, van a jelennek is. Az embermagasságú kőgyűrűvel szemben, alig néhány száz méterre tízemeletes beton monstrum magasodik. Tíz emelet, sok száz ajtó, ablak, zöld színű erkélyek szabályos csíkjai. Hány száz ember kicsit sivár, egyhangú, de meleg és komfortos otthona lehet? Vagy csak lehetne? Esténként ugyanis élettelenül sötétlik az óriás hasáb. Egy éve nézem, s minden ablaka mindig sötét. Áll a ház, látszólag teljesen készen, és nem lakik benne senki. Minden ajtó és kapu kulcsra zárva, a tulajdonosok, ha vannak, továbbra is albérletben, vizes szuterénben, bontás előtt álló házak udvari szoba-konyháiban. Az ókori színház kőtányérja és a modern házgyári panelkártyavár egyforma abban, hogy gyakorlati haszna számunkra egyiknek sincs. Az egyik bevallja, hogy torzó, ám így is az alkotó ember dicséretét hirdeti csöndes derűvel, a másik nagynak, modernnek és befejezettnek akar látszani, de csak lehangoló süket csöndet áraszt. Az egyik kétezer éve áll, a másiknak erre — hál' istennek — semmi esélye. Nem volna jó, ha ez maradna meg rólunk, belőlünk kései, tán boldogabb utódainknak. Pedig építőiparunk rendületlen buzgalommal építi a panellakásokat, -lakótelepeket. De hol van már a gyorsaság, olcsóság és korszerűség mítosza? A nemrég még büszke házgyárak ma koloncok az építővállalatok nyakán, ha tehetik, megszabadulnak tőlük. De még így is egyre-másra mennek tönkre — egy épülő ország kellős közepén — az építővállalatok. Érthetetlen. Nem érdemes lakást építeni, nagyon kicsi a nyeresége — panaszolja az a vállalat, amely a fővárosban az állami lakásépítési program legfőbb végrehajtója volt. A biztos állami megrendelés valamikor főnyereménynek számított, ma úgy látszik, nyűg és jó kifogás. A tisztán lakásépítő szervezet rosszul jár, mert: „a piac nehezen engedi őket más, jövedelmezőbb munkákhoz jutni, hiszen azokért más vállalatok is versenyeznek. Ebből a harcból a lakásépítők kiszorulnak, mert árajánlatukba kénytelenek belekalulálni a lakásépítés veszteségeit is." Vagyis még kis nyereség sincs, hanem csak veszteség. Most már tudni vélem, miért nőnek olyan lassan ezek a villámtechnikával készülő házak: ha a munka veszteséges, olykor szüneteltetni kell, hogy megtudjanak élni. De félre a tréfát! A józan paraszti ész fel nem foghatja, ilyen lakásárak mellett hogyan lehet ráfizetéses a lakásépítés Magyarországon. A nulláról induló fiatalok, az önálló lakásra vágyó felnőttek számára szinte kilátástalan a százezrekben, sőt, lassan már csak milliókban számítható lakás megszerzése. Egy mai fizetést tíz-tizenöt évig kellene félretenni az utolsó fillérig egy szerény panellakásért. Mi kerül olyan sokba ezeken a dísztelen, egyszerű dobozokon? Hisz oly kevés panel, ajtó, ablak, fürdőkád és konnektor van bennük. Ezekben a lakásokban csak hibából van sok. Ha ezekért is fizetni kéne, megérteném... Elvileg kellene, persze, de az építőknek. Jelenleg ötezer per folyik az országban, főleg beázás, leszakadt tapéták, hullámzó padlók, hanyag festés, szerelés miatt. Hány tízezer nagy hibát jelenthet ez az ötezer per és hány millió kicsit? Úgy látszik, a lakás korunk morbus hungaricusa: egy életreeladósodik a vásárlója, és tönkremegy bele építője is. Vagy inkább olyan, mint a hírhedt gyémánt, mely romlást hozott mindenkire, aki kapcsolatba került vele? Mit lehet még gondolni? Ha az am fiteátrum egy félkész színház, akkor ez kész cirkusz. SZÁLÉ LÁSZLÓ