Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Müller Tibor: A közlekedés várospolitika

FŐVÁROSI EMBEREK kozáson, amelynek a szocialista országok közül először Budapest ad otthont, jelen lesz a világ összes nagyvárosának tömegközlekedésiszakembere, a jelentős közlekedésiiparralrendelkező országok kiállításon mutatják majd be legmodernebb eszközeiket. Közlekedési világkiállítás lesz ez, ahová mindenki elhozza az eredményeit. Szerintem vállalatunk hírnevének és nemzetközi megbecsültségének köszönhető a rendezés joga, és az is bizonyos, hogy profitálunk majd belőle. Már most, két évvel az esemény előtt, nagy az érdeklődés. — Úgy látszik, a közlekedésiek figyelik egymást szerte a világon. — Ez természetes. És nemcsak a szakirodalom nyújt tájékoztatást, hanem a személyes kapcsolat is. Nézze, nálunk ezerszeresen igaz a mondás, hogy más kárán tanul az okos. Vizsgáljuk és elemezzük a tendenciákat. Hiszen a nagyvárosok gondjai nagyjából azonosak. Nem kell nekünk kitalálni, amit mások már kitaláltak. Át kell venni a jó ötleteket, megoldásokat, mert ez az ésszerű és olcsóbb. — Mondana példát? — Amennyit csak akar. De a legfrissebb a metrórendőrség. Külföldi tapasztalatok nyomán vetettük föl a javaslatot, és mert logikus volt, mindenki egyetértett vele, s ma már közmegelégedésre működik a dolog. — Tudnék a közlekedéssel kapcsolatban olyat kérdezni, amire kapásból ne válaszolna? — Ezt nem tudom. Ki kéne próbálni. De ne feledje, negyven éve dolgozom a szakmában. — Ez hogyan lehetséges? — Az idén leszek ötvenkilenc éves. Gyerekfejjel, 1946-ban a nemzetközi szállítmányozásban kezdtem. Nagyon jó iskola volt. A nemzetközi minősített árufuvarozásban majdnem úgy kell gondoskodni a törékeny, nagy értéket képviselő küldeményekről, mintha személyekről volna szó. Ezt a szemléletet és a vele járó szevezési készséget kellett magammal hoznom. Nagyon hamar, harminchét éves koromban vezérigazgatóhelyettes lettem a Volán Trösztnél, ennél acsaknem százezer embert foglalkoztató cégnél, ahol volt alkalmam megtanulni a mesterséget. Ma már az az álláspontom, hogy a tömegközlekedést nem szabad önállóan, elhatárolt üzemként kezelni, mert a várost, Budapestet szolgálja, a várospolitika szerves részét képezi. Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy a két év múlva esedékes nemzetközi kongresszusig el kellérnünk, hogy Budapesten senki se tudjon eltévedni. Bárhonnan is jön a vendég, bármely villamosra, autóbuszra, metróra ül, olyan világos és egyértelmű tájékoztatásban legyen része, amely feltétlenül úticéljához vezeti. — Az ajtaján, a neve előtt ott van a doktori cím. — Közvetlenül az érettségi után kezdtem dolgozni. Menet közben végeztem el a közgazdasági egyetemet, és tudományos fokozatként viselem a két betűt. Higgye el, nem a címért doktoráltam . Meggyőződésem ugyanis, hogy a közlekedésben naponta szembetalálkozunk gazdasági döntéshelyzetekkel. Ismerni kell az összefüggéseket, át kell látni a gazdasági tendenciákat, a napi kurzusokat. Vagyis érteni kell, mi történik körülöttünk. Ezért végeztem el néhány közlekedési szaktanfolyamot, ezért szereztem hivatásos vezetői jogosítványt. — Ön egyébként budapesti? — Lágymányoson születtem. Azóta is szeretem a XI. kerületet. Bár alaposan megváltozott a környék. Én a lágymányosi grundokon tanultam meg focizni, és hogy milyen a sors, 1942-ben betévedtem az albertfalvai strandra, amelyik akkor a BSZKRT sportegyesületé volt. Vidáman lubickoltam néhány napot, amikor az egyik edző meglátott, és úgy vélekedett, érdemes velem foglalkozni. Tizenkét-tizenhárom éves gyerek voltam, amikor rendszeresen elkezdtem az edzéseket, úsztam, vízipólóztam, sikerült is utánpótlás-válogatott kerettagságig vinnem. Már a felszabadulás után. Soha nem felejtem el, talán 47-ben történt, a BSZKRT akkori vezérigazgatója edzőmmel, Raj ki Bélával és a későbbi első magyar Európa-baj nokkal, Mitró Györggyel együtt behívatott, és éves uszodabérletet adott kiemelkedő teljesítményünkért. Ez akkor óriási dolog volt. Nagyon büszke voltam rá. Állandóan elővettem a zsebemből, és gyönyörködtem benne. Akkor nem gondoltam, hogy majd a BSZKRT utódjánál, a BKV-nál fogok dolgozni. — Aztán elszakadt a sporttól? — Másfelé kanyarodott az életem. — De a tartásán látszik az úszómúlt. — Sok mindent köszönhetek a sportnak. Amikor csak tehetem, ma is lejárok az uszodába, évekig rendszeresen túráztunk a feleségemmel, otthon pedig el nem hagynám a napi tornaadagomat . Meggyőződésem, hogy nemcsak a szellemet, a testet, a fizikumot is karban kell tartani. — Ön népszerű ember. Sokat hallani a munkájáról, rendszeresen nyilatkozik a sajtóban, megszólal a rádióban, televízióban. Miért teszi? —Az a véleményem, hogy számunkra rendkívül fontos a nyilvánosság, a tájékoztatás. Nagyon szoros, mondhatnám baráti a kapcsolatom a tömegkommunkáció munkatársaival, s azt remélem, ez fordítva is így van. Nézze, nincsenek titkaink, hiszen mindig kinn vagyunk az utcán, a budapestiek szeme előtt és ha időben, olykor előre, elmondjuk abajainkat,seztasajtó segítségével tehetjük meg a leghatékonyabban, az emberek értékelik az őszinte beszédet. Tudja, ez olyan dolog, hogyha tudjuk, mi a baj, már nem is olyan nagy a baj. — Milyen vezetőnek tartják a munkatársai? — Most úgy tehetnék, valamiféle álszerénységgel, mintha nem tudnám. Ez a szokás. De, persze, egyetlen főnöknek sem lehet közömbös, hogyan vélekednek róla a kollégái. Általában ismerik is a róluk kialakult ítéletet. Azt gondolom, értékelik bennem az igazságra törekvést. Itt-ott talán egy kissé engedékeny vagy liberális vagyok, de igyekszem következetes lenni. Azt hiszem, bizalommal és nem szorongással jönnek hozzám az emberek. Szeretem, ha velem együtt, mindenki betartja a játékszabályokat. — Bármikor be lehet jönni önhöz? — Bár szeretem a rendszeres munkát, és minden pénteken fogadónapom van, de ha itt vagyok, és valakinek valami fontos ügye van, benyithat hozzám. Az, persze, előadódhat, hogy várnia kell, vagy egy kicsit később visszajönnie. De csak akkor, ha valamilyen halaszthatatlan munkám van. — Említette, hogy a közlekedés a várospolitika része. És ez biztosan így igaz. Nyilván nagyon szoros kapcsolata van Budapest többi közüzemével? — Természetesen. Egymás nélkül nem dolgozhatnánk jól. A közlekedést minden, az utcákon történő munka érinti és fordítva. A Fővárosi Tanáccsal van a legszorosabb kapcsolatunk. Terveinket össze kell hangolni, elképzeléseinket egyeztetni kell, hogy adolgok ésszerűen menjenek végbe. Ez már régen kialakult gyakorlat, ami az utóbbi években egyre érezhetőbb eredményeket hoz. De a kerületi tanácsokkal is együtt dolgozunk. Minden évben meghívom az elnökhelyetteseket, tájékoztatom őket soron következő munkáinkról, és informálódom a kerületek közlekedési gondjairól, javaslatairól. De minden fontosabb kerületi tanácsülésen is részt vesz valamelyik munkatársam. Csak így lehet eleven, naprakész a kapcsolatunk a lakossággal. — Ön hogyan közlekedik? — Reggel és este autóval járok. Több kiló olvasnivalót cipelek magammal. Ez másként nagyon kényelmetlen volna. De napközben többször elmegyek, kiszaladok egy-egy metrópénztárhoz, utazom valamelyik vonalon, megnézem tiszta, rendes-e az állomás. Aztán fölszállok egy villamosra, autóbuszra, és nemcsak nézelődöm, látok is. Mindig akad följegyeznivaló, olyasmi, amiben intézkedni kell. Ez az egyik legjobb információforrás. — Mint Mátyás király, álruhában? — Nem ilyen kalandos adolog. A munkatársaim nagy része ismer, megismer, nem is alakoskodom, nem csőbe húzni akarom az embereket, hanem jobb munkára ösztönözni. — Bérlete van? — Nincs. Mégsem bliccelek. A Budapesti Közlekedési Vállalat vezérigazgatójának szabadjegye van. MÜLLER TIBOR 20