Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Müller Tibor: A közlekedés várospolitika

FŐVÁROSI EMBEREK Dr. Zahumeszky József A közlekedés várospolitika Hogy vannak kiosztva a szerepek? Vannak cím- és mellék-, epizód- és karakter-, jellem- és statisztaszerepek. Vannak, akik megkomponált színpadi mozgással jönnek be a bal kettesen, és kimennek a jobb egyesen. Vannak néhány szavas feladatok. Vannak, akik háttérben maradnak, és vannak a főszereplők, akik éles reflektorfényben állnak, mindig az előtérben, a szuffitáknál, rájuk irányul a figyelem. A dramaturgia szabályai szerint. Néha kamaraszínházban játszódik a darab. Néhány tucat néző előtt. Máskor ezren is ülnek a széksorokban. Mindez festett kulisszák előtt. De ott van a nagy színjáték, amikor nem ereszkedik le a függöny, nincsenek felvonásközi szünetek, és kétmillió ember éli át a konfliktus és a kibontakozás katartikus élményét. Mindennap. Valahányszor csak innen oda megy. Helyet változtat. Végzi a dolgát. Eldugott, félreeső pinceműhelyben is lehet milliós értéket előállítani. Félrevonulva, az alkotás csendjében, távol a kritikus szemektől. De aki arra kényszerül, hogy mint a kirakatbabát, bárki arrahaladó megbámulja — nehezebb helyzetben van. Mint minden hasonlat, természetesen, ez is sántít. Csak annyiban jellemző, hogy dr. Zahumenszky József mint a hétköznapok színjátékának főszereplője kénytelen naponta elkönyvelni a tapsot és a füttyöt. Hiszen minden budapesti, minden vendég közvetlenül, a saját bőrén érzi, felsziszszenve tapasztalja a fővárosi közlekedés viszontagságait. És egyáltalán nem jut eszébe a zsúfolt hatoson, hogy nemzetközi összehasonlítást tegyen. Még akkor sem, ha ez jócskán hízelgő volna Budapestre nézve. — Vezérigazgatónak tenni pazar foglalkozás. Ez biztos. Az már egyáltalán nem ilyen nyilván való, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat első emberét is sokan irigyelik. Nehéz mesterség az öné. Néha — ha nem is név szerint — szidjuk, mint a bokrot. — Tudok róla. Minden reggel azzal kezdem a napot, hogy átolvasom a sajtó közlekedésre vonatkozó cikkeit, amelyeket összegyűjtenek és csoportosítanak a számomra, és végiggondolom azezekkel kapcsolatos intézkedéseket. Ugyanis aza véleményem, hogy az utasoknak általában igazuk van. És ki nem utas? — Ön tehát figyelemmel kiséri, milyen a közérzetünk? — Talán furcsán hangzik, de a mi számunkra a budapestiek hangulata a késztermék. — Selejtet tehát nem gyárthatnak? — Azt nem. De kudarcok azért bennünket is érnek. Budapesten naponta hétmillió-háromszázezer esetben száll le vagy fel utas valamelyik járművünkre. — Fantasztikus szám ez. —Az. És ha még hozzáteszem, hogy a BKV vagyona, villamosok, buszok, metró és egyebek, negyvennégymilliárd forintot ér, és évente 12milliárdosapénzforgalmunk,elképzelheti, mennyi a hibalehetőség. Hát persze, hogy elkövetünk olykor bakit is. Elég, ha egy villamosvezetőnek megfájdul a foga, előző nap egyest hozott haza a fia matematikából, vagy egyszerűen meleg front érkezik, és ettől savanyúan mosolyog, mint aki vackorba harapott. Ez mind, mind kudarcforrás lehet. — Azt akarja mondani, hogy mi, fővárosiak rossz utasok vagyunk? — Erről szó sincs. De mindenesetre nagyon igényesek. Szeretne mindenki azonnal fölszállni, ülőhelyet kapni, úgy utazni, félig üres kocsiban, mint egy városnézésen. Mi ugyanezt szeretnénk. De egy dolog az óhaj, és más dolog a nagyon is tényszerű valóság. Volt alkalmam, és nemcsak Európában, a világ jó néhány fővárosának közlekedésében személyesen is tapasztalatokat szerezni, szerénytelenség nélkül mondhatom: nincs min szégyenkeznünk. — De hát mégis, a közlekedési szakember szemével, úgy is mondhatnám, a hivatásos közlekedő véleménye szerint, hogy utazunk mi, fővárosiak? — Egy kicsit türelmetlenebbül, egy kicsit fegyelmezetlenebb bül, mint a moszkvaiak, londoniak, talán valamivel kevésbé figyelünk másokra. Talán, mert főként a nyugati országokban többe kerül az utazás, ezért jobban meg is becsülik. — Mennyit fizetünk egy villamosjegyért? — A negyedét annak, amibe kerül. Háromnegyedét az állam állja. De ez nem azt jelenti, hogy nekünk negyed szolgáltatást kell nyújtanunk. 18