Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Fényi András: Hetvenöt esztendős a Fővárosi Pedagógiai Intézet

nens többi városa között. Míg ugyanis a közigazgatás összes költ­ségeiből a közoktatásügyi költségekre a főváros háztartásában a világháború kitörése előtti években 23,1 százalék esett, addig Lip­csében 16,8, Bécsben 14,1, Berlinben 9,8, Münchenben 9,3, Pá­rizsban csak 8 százalék." A költségvetési számokat tettekre átváltó Bárczy István polgár­mester 1909-ben megkezdett nagyarányú iskolaépítési programmja során, három ütemben — 1912 teléig — 55 kitűnően fölszerelt is­kolát emeltetett, köztük a már említett Mária Terézia — ma: Hor­váth Mihály — téri, elemit és óvodát befogadó épületet. Lenyűgöző az az igényesség, körültekintés és lendület, amely áthatotta ezt a programot. Ám a nagy polgármester azt is látta és hangoztatta, hogy mit sem ér a legmodernebb épület, a legkedvezőbb működé­si feltételrendszer, ha hiányzik a hivatástudattól áthatott és leg­korszerűbben fölkészült pedagógus, aki nemcsak tanítani tud, hanem a főváros életében is otthonos. S minthogy a tanügyi kor­mányzat nem engedélyezte az érettségire épített tanítóképzés meg­szervezését, más megoldást kellett keresni. A tervkészítő és kivitelező Weszely Ödön volt, aki tanulmányi felügyelőként dol­gozott a középoktatásügyi osztályon, s aki korábban minden is­kolatípusban tanított Budapesten, így kellő gyakorlati tapasztalattal rendelkezett. Ezt külföldi tanulmányútjaival gazda­gította. Tervet dolgozott ki, mely szerint a képzőből kikerült ta­nítók sokoldalú gyakorlati és elméleti felkészítését a főváros iskoláiban való munkára, valamint a már régebben dolgozó taní­tók, tanárok tudásának felfrissítését, gazdagítását pedagógiai sze­mináriumokon kell megoldani. Az előbbieknek elhelyezkedésük előtt kötelezően el kell végezniök a két féléves továbbtanulást, de ez idő alatt megfelelő ösztöndíjat kapnak. A fölkészítő tanfolyam során rendszeresen részt vesznek az iskolai foglalkozásokon, ma­guk is tanítanak, emellett pedagógiai, pszichológiai és különféle szaktárgyi előadásokat hallgatnak. A tudatosan választott „sze­minárium" elnevezéssel a képzés cselekedtető jellegét óhajtotta hangsúlyozni Weszely Ödön. Hónapokig tartó előkészítő munkája után, az ő vezetésével nyílt meg 1912. február elsején a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium. Ennek szerves tartozéka volt a gyakor­lóiskola (később az óvoda, a hatvanas évek elejétől pedig a gim­názium is), továbbá a pedagógiai, a lélektani, a fizikai labora­tórium, a pedagógiai múzeum és az egyre gyarapodó könyvtár. Ebben a szerkezeti felépítésben Európa egyedülálló oktatási in­tézményének minősült. A megnyitó nem mindennapi figyelmet keltett, amint erről a Népszava 1912. február 2-i számában is olvashatunk: „Négy órá­ra már meglepő nagy számban gyűltek össze az érdeklődők, úgy, hogy a nagyterem megtelt, és kint a folyosón szorongtak azok, akik nem tudtak bejutni. A nagy érdeklődést a vezetőség azzal vi­szonozta, hogy párhuzamos megnyitást tartott, vagyis a harma­dik emeleti nagyteremben tartott előadásokat megismételték a második emeleti kisebb teremben." Bárczy István emelkedett han­gú, szinte minden szavával ma is helytálló beszédben fejtette ki, milyen jelentősnek tartja a fővárosi pedagógusok intézményes to­vábbképzését, és tömören ismertette, milyen változatos módon óhajtja ezt szolgálni a szeminárium. „Oly tudományos és peda­gógiai légkört akarunk itt teremteni, amelyben mélyreható mun­ka folyik a fővárosi környezetnek, a fővárosi gyermeknek, a főváros e sajátos viszonyai között működő iskolák nevelő felada­tának tanulmányozása és problémáinak helyes megoldása érde­kében... A főváros tanítóságának nagy, országos hivatása van a közműveltség terjesztésében. Ezt a hivatást a főváros tanítósága csak úgy tudja betölteni, ha valóban képes követni azt, ami be­cseset a tudomány, a művészet és általában a nemzet szellemi éle­te termel." Teljes lendülettel indult meg a munka: 60 kezdő tanítót vet­tek föl, a legkülönfélébb tanfolyamokra pedig 1029-en irat­koztak be. Es micsoda előadókat hallgathattak a megjelen­tek; a legjelentősebb tudósok és szakemberek irányították peda­gógiai és szakmai művelődésüket. Az 1913-ban kiadott helyi tantervvel az elemi iskolák tanítói az életre nevelő programot is megkapták, amely sok vonatkozásá­ban ma is például szolgálhat. Az ígéretes kezdetet az első világhá­ború idején akadozó, de a lehetőségekhez mérten tartalmas folytatás követte. A Tanácsköztársaság hónapjaiban pedig a sze­minárium valóságos központja lett a tanügy forradalmasításának. Gyorsan pergetve a következő évtizedek históriáját — a két vi­lágháború közötti időszakban a gyakorlóiskola és -óvoda volt a fő tevékenységi terület. Mindennapos munkájuk, nyilvános bemu­tató tanításaik révén országos tekintélyre tettek szert olyan peda­gógusok, mint — csak kettőt említve — az egész pályáját itt befutó legendás hírű Oldal Anna vagy a tanítónak, tudósnak és közéleti embernek egyaránt kiváló dr. Stolmár László, aki a negyvenes években az intézetet is igazgatta. A felszabadulással a szüntelen változások időszaka köszöntött be az intézmény életébe. Noha gyakorta cserélődött neve, módo­sult feladatrendszere, működési területe, valamint a pedagógusok számára közvetített tartalom, de mindvégig az intézményes, szer­vezett továbbképzés központja maradt, és mindinkább az ma is. Volt szürke korszaka — de még ez is sok értéket hordozott — az ötvenes években, és volt gyönyörűen fölívelő időszaka, az 1956-ot követő konszolidáció éveiben, amikor ismét — nem kényszerű­ségből, hanem jószántukból — pedagógusok ezrei látogatták az intézetet, a legkiválóbb előadók szavából merítve a tudást és ihle­tet mindennapi munkájukhoz. A felszabadulást követően felsőoktatási jelleggel működött az intézmény. Ennek vetett véget az a döntés, mely 1962-ben, létre­jöttének 50. évfordulóján megszüntette a Fővárosi Pedagógiai Sze­mináriumot. Ám ez az igaztalan döntés azzal a szerencsés fordulattal járt, hogy a következő évben — az oktatási osztály ke­retében létesített csoportként — egy régi óhaj megvalósulásának, a szakfelügyelet és a továbbképzés egybefogásának lehettek tanúi az intézet dolgozói. Ez az egység idők múltával mindinkább haté­kony formája lett az iskolai munkának, valamint az oktatásügy fővárosi, sőt, országos fejlesztésének. A két területet egybeölelő munka különösen lendületesen bontakozott ki 1972-től, amikor a rendeltetését és tevékenységét sokkal inkább kifejező Fővárosi Pedagógiai Intézet nevet vette föl. Az azóta eltelt tizenöt eszten­dő során az intézmény sok eredményt ért el. Hadd emeljünk ki ezek közül néhányat: hatékonyan segített előkészíteni az új okta­tási törvényt és annak végrehajtási utasításait. Az eredménylistán ott szerepel a szakfelügyelet tanácsadó jellegének egyre követke­zetesebb érvényesítése, a nevelőtestületek önállóságának támoga­tása, a szakmai és kerületi munkaközösségek fejlesztése, a gondosan megszervezett tanfolyamok egész sora, amelyekben az irányított önképzés uralkodik. Emeljük még ki az oktatástechni­kai eszközök egyre következetesebb alkalmazását, és mint a kor­ral való lépéstartás egyik figyelemre méltó jelét, a számítógépek iskolai felhasználásának sokoldalú támogatását. Érdemes mind­ehhez hozzáfűzni az intézmény egyre bővülő kiadói tevékenysé­gét, valamint az immár XXIII. évfolyamában járó Budapesti Ne­velő megjelentetését. Az intézet továbbképzési tevékenységében je­lentősen támaszkodik az 1960-as évek elején megszervezett, 12 év­folyamos Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium munkájára. r Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy az intézet ugyancsak tanulságos példával szolgálhatott — kísérleteivel, megoldá­saival és esetleges kudarcaival együtt — a sorra megalakult megyei pedagógiai intézeteknek is. Noha még csak 75 éves az intézmény, mégis történelmi lépték­kel mérhetjük a munkásságát. Nélküle még több gonddal küsz­ködne a főváros közoktatásának ügye, amelynek irányítói minden lehetőt igyekeznek megtenni — a többi közt az egyre lendülete­sebb iskolaépítéssel, a kellő létszámú és fölkészültségú pedagógu­sok képzésének szüntelen követelésével és segítésével —, hogy a fővárosi gyermekek és fiatalok iskolai nevelése és képzése olyan hatékony legyen, ahogy azt a század elején Bárczy István és mun­katársai elképzelték. E sorok írója is sokat köszönhet az intézetnek: éveken át hall­gatott ott kitűnő előadásokat, majd a Fazekas vezető tanáraként bemutató tanításokkal, viták vezetésével igyekezett szívvel-lélekkel együtt tanulni a budapesti nevelőkkel. Mostanság is gyakorta meg­fordul a sok-sok kiváló kolléga emlékét idéző falak között, és mindig jóleső érzéssel látja, tapasztalja azt a nyüzsgést, mozgást, amely az egyre szűkebbnek bizonyuló épületet betölti; ahogy el­vegyülnek a kisgyerekekkel és a nagyobb diákokkal a fiatalabb meg idősebb pedagógusok, akik idejárnak tanulni, tapasztalatot cserélni, hogy napról napra jobban megállják helyüket az is­kolában. íme, az intézet, melyet annyit dobált az idők hulláma, de amely sohasem süllyedt el, hanem hagyományaiból erőt merítve, a kor parancsaira figyelve — megfontoltan, bizton halad előre. FÉNYI ANDRÁS 17

Next

/
Thumbnails
Contents