Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Nyíri Éva: És a pontos idő...

És a pontos idő... Egy kicsit csalódott vagyok. Amikor a budapesti utcai órák nyomába eredtem, azt reméltem, tanulságos vagy megható történetekre, újkori legendákra bukkanok. Vekker úr-szerű öreg szaki viszszaemlékezésére, hogy hol és mikor szerelték fel az első köztéri órát a székesfővárosban; apró kis intimpista pletykákra, hogy ki mindenki várta szíve hölgyét a Nemzetinél az óra alatt, „ott, ahol a 6-os megáll"; történetekre sérült órákról, amelyek abban a pillanatban bénultak meg, amikor a német fasiszták felrobbantották a fővárosi Dunahidakat... Lehet, hogy az óráknak is megvan a sorsuk, mint a könyveknek, csak ezeket nem szokás nyomon követni. Ki tudja ma már, hová lett az az óra, amely alatt Kosztolányi Dezső várta utolsó szerelmét, Radákovich Máriát a Déli vasútnál, néhány hónappal a halála előtt? Hiszen a régi állomás is eltűnt. A Klauzál téri csarnok homlokzati óráiról sem tud senki, pedig alig 15 esztendeje, hogy egy szép napon leszerelték. A budapesti köztéri órák történetének kezdete homályba vész. Annyit tudunk csupán, hogy üzemeltetésük eleinte a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt óraüzemének feladata volt. Egy központi szabályozó és ellenőrző berendezés működtette az órákat, amelyeknek 66 százaléka később megsemmisült a bombázások és a főváros ostroma következtében. Ilyen a mi szerencsénk! Nem elég, hogy nekünk nincsenek olyan világhírű óráink, mint a londoni Big Ben, a prágai Orloj vagy a Szpasszkij-torony időmérője a moszkvai Kremlben, de még ami van, az is névtelen? Hogy hívják azt a digitális malomkereket a Skála Metró előtt? -kérdeztem az illetékeseket. „Kerek óra" - mondták tömören, s nem értették, mitől hervadtam le. Pedig ebből az órából lehetne valami. A körülötte elhelyezett pihenőpadok reggeltől estig odavonzzák a vásárlásban elfáradt embereket. Nem lehetne neki valami nevet adni? Meg — uram bocsá' — tenni valamit azért, hogy egyforma időt mutasson a Nyugati pályaudvar csarnokának szemközt lévő órájával?! * Öt évvel a felszabadulás után, 1950. január elsején a Pontos Idő és Telefonhírmondó részleg kivált a Magyar Rádióból és Vezetékes Rádió Vállalat néven a Magyar Postához került. Innentől számítjuk a pontosidőszolgáltatás lassú újjászületését a romok alól kimentett, megreparált óraberendezésekkel. A postások 1953-ig körülbelül száz köztéri és negyven belső téri órát helyeztek üzembe, elsősorban a munkáslakta peremkerületekben, illetve a középületekben. Az újjáépített órahálózat akkoriban légvezetékkel működött: minden egyes órát külső leágazás kötött össze a légvezetékrendszerrel. Ez, persze, nagyon sok hibalehetőséget rejtett magában, hiszen a hálózat ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Aztán az ötvenes évek végétől megkezdték a falikábeles rendszer kiépítését. Az ellenforradalom ismét megritkította a köztéri időmérőket: öt óra teljesen megsemmisült, 25 pedig megsérült. A helyreállítást fejlesztés követte: a Fővárosi Tanács megrendelésére 1965-ig a posta újabb 60 köztéri és 80 belső téri órát készített, régi szerkezetek felhasználásával. Sajnos új, korszerű szerkezetek és vezérlő főórák beszerzésére akkoriban nem volt lehetőség; az erzsébeti óragyár a régiek mintájára gyártotta a köztéri al- és főórákat. így sikerült a fővárosban működő utcai időmérők számát 1970-ig 165-re növelni. Az idő vasfoga, persze, ezeket sem kímélte; addig koptak, öregedtek, míg a 80-as évekre műszakilag kritikus állapotba kerültek. A Budapesti Távbeszélő Igazgatóság rekonstrukciós programja teljes megújulást ígért; megszüntették az addigi körzeti rendszert, új, kvarcvezérlésű főórát fejlesztettek ki, amiből 160 darabot szereltek fel, összesen 423 számlappal. Nem tévedés, ezek az órák ugyanis 1, 2, 3, 4, sőt, 10 számlappal készülnek! Ugyancsak a rekonstrukció keretében a különböző előfizetőknél — intézményekben, kórházakban, fürdőkben, iskolákban stb. — 137 belső téri főórát és csaknem kétezer alórát szereltek be. (Egyegy főóra maximum 160 alórát tud működtetni.) Ki gondolná, hogy az egyik legnagyobb előfizető a Széchenyi-fürdő, ahol a két külső térin kívül 110 belső téri alóra mutatja az időt a vendégeknek. Ennél több óra „házon belül" csak a Parlamentben található; ezek rekonstrukcióját most végzi a Posta. * Miért nincs nekünk virágóránk, mint a genfieknek Rousseau -szigetén? Miért nincs nekünk világóránk, olyan, mint a keletberlinieknek az Alexander Platzon? Miért, hogy kevés fővárosban látni annyi unalmasan szögletes jellegtelen, hogy azt ne mondjam, csúf külsejű utcai órát, mint a szép hídjairól, köztéri szobrairól méltán híres Budapesten?! — Mert sorrendet kell tartani — magyarázza türelmesen Nagy Ferenc, a Magyar Posta Alközponti Üzem óraosztályának új vezetője. — A négyéves rekonstrukciós programmal sikerült a pontosidő-szolgálat műszaki állapotát világszínvonalra emelni. Most már jöhetnek az esztétikai igények. — Éppen ideje. Ezek a szögletes órák ugyanis nemcsak jellegtelenek, de szürkék is. A szó szoros értelmében. — Az órák színe ugyanis a mindenkori óraosztály-vezető ízlésétől és a festékraktár készletétől függött — világosít fel Nagy Ferenc. — Szóval ezért volt a pesti óráknak előbb kék korszakuk — mint Picassónak —, amit a szürke, majd a barna korszak követett? Önnek milyen az ízlése? — Én jobb helyzetben vagyok, mint az elődeim: tágabbak a lehetőségek. — Például? — A legforgalmasabb helyeken lévő órákat igyekszünk színesíteni, reklámcélokra hasznosítani. Az első fecske a Skála Coop volt, amelyik a Klauzál-csarnoknak a tér felőli homlokzatára Skála-reklámos órát kért tőlünk. A következő színes reklámórákat a Centrum Áruházakkal közösen helyezzük el a November 7. és a Moszkva téren, a mostani unalmas, szürke órák helyett. A Római-parti strand órahálózatának kiépítésében a Hungária Biztosítóval szövetkeztünk. A tervek szerint három-négy hirdetőoszlopra olyan négy számlapos reklámórákat szerelünk fel, amelyek a biztosítót népszerűsítik. A sort szívesen folytatjuk, ha akad hozzá partner. A műszaki bázisunk ugyanis megvan hozzá, de anyagilag nem győzzük egyedül. A belső téri órák bérleti díjából ugyan ötmillió forint az évi bevételünk, de tízmillió a ráfordítás! A reklámórák bevételéből épp ezt a deficitet kívánjuk csökkenteni. Amióta tudom, hogy városvédő Paliasz Athéné kezéből olykor ellopják a lándzsát, azóta jobban figyelek a városképre, régi értékeinkre. Engem is felháborít a hivalkodóan modern portál, utcatábla vagy kandeláber egy patinás belvárosi utcácskában, és elkeserítenek a vandál rongálások nyo-15