Budapest, 1987. (25. évfolyam)
1. szám január - Seregi László: Mennyit ér nekünk a közmű
minősülő — nem. Márpedig ez csak idő kérdése, figyelembe véve gazdasági lehetőségeinket, egyéb szempontokról nem beszélve. — Mostanában egyre nyugtalanabbul indulok a fogadóórámra, annyira megviselnek a panaszok. Legszívesebben rögtön felpattannék, és elrohannék, csapot-papot hátrahagyva, de nem tehetem meg. Még félreértenék, vagy ostobaságokat kezdenének terjeszteni rólam a hátam mögött. Főleg akkor borulok ki, amikor a kerület régi, hagyományos körzeteiből jönnek, és elmondják, hogy milyen tortúrákon mennek át a közművek miatt. — Pontosabban amiatt, mert nincsenek?! — Ön szerint mit kellene nekik mondanom, mivel vigasztalhatnám meg őket? Azt ugyanis nem ígérhetem meg, hogy helyettük bevezetjük a gázt, vagy megépítjük a csatornát. Miközben az utca másik oldalán, a lakótelepen ugyanezt mindenki ingyen, állampolgári jogon megkapta. Ők most akkor másodrendű állampolgárok? — Kik vannak a legnehezebb helyzetben? — Természetesen az idősebbek, akiknek nincs elég pénzük arra, hogy saját erejükből megoldhassák problémáikat. De én nem szűkíteném le az érvényességi kört. Véleményem szerint mindenki hátrányos helyzetben van, akinek a lakóhelyét 1950-ben Budapesthez csatolták. Nem vitás, ezek a községek is sokat fejlődtek az utóbbi évtizedekben, de korántsem annyit, amennyit önálló településként, a maguk lábán állva fejlődhettek volna. — A közművekre gondol? — Igen, elsősorban a közművekre. Ha a lakásépítési program érintette a területüket, akkor jól jártak. Ha nem, minden maradt a régiben. Sőt... Sok igazság ban abban, amit a tanácsi vezető az imént mondott. Nem mintha bárki is megkérdőjelezné a Budapesthez csatolt települések fejlesztésének szükségességét, de anyagi erőforrásaink olyanok, amilyenek: kénytelenek vagyunk folyton-foiyvást mérlegelni, súlypontokat képezni. Következésképp: ahogy kialakult a tennivalók listája, élén a lakásépítéssel, gyakorlatilag minden eldőlt. Hiszen, ha azt mondom, lakás, akkor azt is mondtam, közmű és járulékos beruházás. Ám ebből korántsem az a tanulság, hogy nem volt ésszerű a sorrend, vagy kínálkozott volna másfajta megközelítési módozat is. Aki itt él, a huszadik század Budapestjén, az pontosan tudja, hogy napjainkban leginkább a krónikus lakásmizéria mételyezi meg társadalmi kapcsolatainkat. És nekünk sohasem jutott annyi, hogy egyéb érdekeket is felkaroljunk. Mígnem bekövetkezett, amit jobb lett volna elkerülni: az állam fokozatosan kivonul a lakásépítésből, átengedve a terpet — nemcsak képletesen — a magánerőből otthont teremtőknek. A változás egyenes következményeként megkezdődhetett a lakossági közműfejlesztés. Ez már abban is megnyilvánult, hogy az arra illetékesek gyors ütemben nekiláttak a jogi és egyéb természetű akadályok eltávolításának. Ma talán komikusnak tűnik, de például az volt a gondok gondja, legalábbis ezt beszélik, hogyan nevezzék el ezeket az építőközösségeket? Merthogy a társulat fogalma foglalt, ekként csak a vízmű- és csatornaépítők nevezhetők, tekintettel a csaknem 180 esztendős hagyományokra, amelyek lerakásában és megszilárdításában — csak a rend kedvéért jegyezzük meg — ,,a legnagyobb magyar", Széchenyi István meghatározó szerepet töltött be. Kiderült az is, hogy gázhálózatot csak a Gázművek fejleszthet. Márpedig a Gázművek sem állt úgy anyagilag, műszakilag, hogy egy csapásra kielégítse a megnövekedett igényeket. De nem is volt érdeke! A szabályozók miatt. Az elmúlt évtizedben viszont a legtöbb bosszúságot és fejfájást éppenséggel a korszerű fűtés hiánya okozta az embereknek. Hol vannak már a békebeli, szép idők, amikor csak begyújtottunk a vaskályhába, pattogott a fa, meleget árasztott a szén? Nem, a modern idők szelleme kihajította szobánk ablakán régi beidegződéseinket, a világpiaci bonyodalmak meg Tüzép-telepeinkről a brikettet. — Mi is hallgattunk az okos szóra, mert rájöttünk: az olaj tényleg korszerűbb fűtőanyag, mint a szén. Aztán beütött az OPEC, meg az árrobbanás, s nem maradt más választásunk, minthogy újra meghallgassuk az okos tanácsot. Ami most úgy szól: fűtsetek villannyal, az a legkényelmesebb, az a legtisztább. Át is álltunk a villanyfűtésre, de amikor észrevettük, hogy ferde szemmel néz ránk a számlásasszony, mert folyton csak hitegetjük, mikor egyenlítjük ki a cehünket, rádöbbentünk, hogy megint szükségünk volna jó tanácsra. Okos szóra. És akkor elhatároztuk, hogy bevezetjük a gázt — folytatja kálváriája történetét a külvárosi ember, s tekintete nyomban a semmibe vész el. Merthogy a gázzal — gáz volt. Több okból. A gáztörvény értelmében ugyanis csak az arra illetékes szakvállalatnak van joga a bővítéshez, tehát legelőbb is a törvény módosítását kellett elérni. 1982-ben ez is sikerült. Ekkor azonban az illetékesek megint csak tények sokaságával igazolták, hogy nyomasztó energiaellátási nehézségeinkért a lakosságot terheli a felelősség. Nyitva felejtettük a villanykapcsolót, akkor is dolgozik a hősugárzó meg a gázkonvektor, ha a szobánk hőmérséklete túlhaladta az ominózus 20 fokot. Egyáltalán, hangzott a figyelmeztetés, baj van az állampolgárok fogyasztási szokásaival, nem vagyunk eléggé érdekeltek a takarékosságban. A Fővárosi Tanács szakembereié az érdem, akik — több más, velük hasonló módon gondolkozó szervvel karöltve — nem voltak restek, és utánanéztek, miként oszlik meg a fogyasztás, általában. Nos, megállapították, amit ugyan sokan eddig is sejtettek (lásd: Forgó-Morgó, Budapest 1984/6), hogy az igazi pazarlók nem az egyének között keresendők. A teljes felhasznált mennyiségből még mindig csupán 20 százalék jut ránk, s 80 százalék az üzemekre, intézményekre, közületekre. A balatonfüredi V. országos gázkonferencián azért is jelenthették ki a szakértők: nem szabad korlátozni a lakossági igényeket. Egy társadalom fejlettségét az is befolyásolja, jellemzi, hogy mennyit fogyaszt (fogyaszthat) az energiahordozókból. Szélesre tárultak a kapuk az önerős közmű fejlesztők előtt, s ez azóta elért eredményekben is megnyilvánul. Ha már az imént a gázt említettük: az üzemszerű gázgyártást 1856-ban kezdték, s azóta 2514 kilométeres hálózatot építettek ki a fővárosban. Ebből 128 kilométernyi szakaszt 1985-ben! A lakossági erő bevonásával, tesszük hozzá, újólag rámutatva, hogy az emberek igenis hajlandók áldozni szűkebb pátriájukért, ha a kitűzött célok az ő érdekeit szolgálják. A csatornahálózat is fejlődött, bár itt nem beszélhetünk látványos eredményekről. Összehasonlítás gyanánt csak annyit: 1980-ban mindössze 100 méternyi vezetéket fektettek le saját erőből, 1985-ben viszont már 19 kilométert. Nem érdemes kiszámolni, hányszoros a szaporulat. — Kitört a közműéhség — mondják a tanácsiak, bárhol is érdeklődünk, a hangsúlyaikból nehezen derül ki, panaszkodnak vagy inkább dicsekednek. Annyi bizonyos, a fellendülésben nekik is meghatározó szerepük volt, lévén, ők a felelősek a lebonyolításért, a beruházó társulás és a kivitelező vállalat közötti kapcsolatok folyamatosságáért. És ezekben a kapcsolatokban, minek is tagadnánk, igen sok a problematikus kérdés. Van még mit finomítani az önerős közműfejlesztésekkel kapcsolatosjogszabályokon, vélekednek. Már csak amiatt sem fölösleges az eddig történtek újbóli mérlegelése, mert a VII. ötéves tervidőszakban folytatódik a lakossági közműfejlesztés. Nem is akármilyen ütemben. A kerületi tanácsok a közelmúltban felmérték, várhatólag mennyi megrendeléssel kell majd számolniuk. Nos, kiderült, hogy 1990-ig a gázhálózat 330, a csatorna 200, a víz pedig 100 kilométerrel gyarapszik, feltéve, hogy lesz elég kivitelezői kapacitás, lesz elég energia. A Fővárosi Tanács, persze, most is majd mindent elkövet a közműmizéria enyhítése érdekében. Ez abból is kitetszik, hogy fejlesztési elképzeléseinek rangsorában meglehetősen előkelő helyet biztosított a neuralgikus kérdések megoldásának. A nyomasztó területi aránytalanságok, jobb is, ha nem áltatjuk magunkat, ennek ellenére sem szűnnek, szűnhetnek meg 1990-ig. De jelentősen csökkennek majd, vélik a Városházán, a VII. ötéves tervciklus második esztendejében. SEREGI LÁSZLÓ 21