Budapest, 1987. (25. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka Barangolások Pest-Budán A régi Budapest szerelmeseinek városvédő és -szépítő törekvéseihez szépen illeszkedik egy nemrégiben megjelent kis gyűjtemény, amely a múlt század derekán készült első hazai történeti és helyrajzi füzetsorozatot illusztráló metszetek közül nyújt át az igényes olvasónak egy csokorra valót. A munka szerzője: Hunfalvy János, a magyar földrajztudomány megteremtője; a mű címe: Magyarország és Erdély eredeti képekben. A füzetek egy időben jelentek meg magyar és német nyelven, s a metszeteket a kor ismert illusztrátora, a nürnbergi Ludwig Rohbock készítette az akkoriban legkorszerűbbnek tartott technikával. Acélmetszetei közül tizenhatot láthatunk a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában napvilágot látott válogatásban. Hunfalvy János — a nyelvész Hunfalvy Pál öccse — a szabadságharc leverése után megjárta az önkényuralom börtöneit, kiszabadulása után csakhamar megjelentette az első magyar nyelvű egyetemes történetet, megalapozta a statisztika tudományát, a pesti tudományegyetemen 1870-ben létrehozott földrajzi tanszék első egyetemi tanára lett, a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapító tagja s haláláig elnöke. Fő művét, az öt kötetre tervezett Egyetemes földrajzot már nem fejezhette be. A Magyarország és Erdély eredeti képekben című, népszerűsítő munkáját 1855 és 64 között adta közre. S emiatt zavaró a kezünkben tartott kiadvány címe: Buda és Pest 1856. A metszetek ugyanis valójában egy évtizednyi várostörténetet ábrázolnak. Tudjuk, 1849-ben a Redoutot, a régi Vigadót Hentzi ágyúi — más Duna-sori palotákkal együtt — lerombolták, a Várat pedig Görgey tüzérsége hozta siralmas állapotba. Az új Vigadó (ma is ismert főhomlokzatával) 1860-64 között készült el, ugyanakkor, amikor a Tudományos Akadémia épülete, tehát 1856-ban képtelenség lett volna képet készíteni róluk. Hunfalvy és Rohbock érdeme az a ma már ismeretlen frissesség, amellyel munkájukat útra bocsátották, a mai kiadó viszont választhatott volna szerencsésebb címet, vagy legalább a fülszövegben tájékoztathatta volna a figyelmetlenebb olvasókat, akiknek esetleg nem tűnik fel, hogy két képen is hiába keresik „szokott" helyén az Akadémiát, a harmadikon pedig főhelyen díszeleg. Miről árulkodnak a ma emberének ezek a képek? Arról, hogy Buda és Pest egy-másfél évtized alatt kiheverte az 1849-es ostromban szerzett sérüléseit, s nem csupán az épületeken ejtett sebek hegedtek be, hanem új, európai szemmel nézve is tetszetős nagyvárosi építkezésbe kezdtek a Duna két oldalán. Óbuda hozzácsatolásával Buda lakossága ötvenezerrre duzzadt, s a Duna „ékkövével", a Lánchíddal már két évtizede megvolt a lehetőség a százezres Pesttel való egyesülésére. Iparosodásával, új lakónegyedek építésével, pompás középületek emelésével Pest sietett a fúzió elébe. Az új azonban még szervesen együtt élt a régivel, a hagyományos életmód makacsul tartotta állásait az utcákon, tereken, a budai hegyoldalakon. Rohbock metszetei, a korízlésnek megfelelően, a mindennapi életet is megörökítették — persze úgy, hogy a lényeg, az idegen látogatónak támpontul szolgáló épületek jól felismerhetők maradjanak. Az Aldunasoron (ma Apáczai Csere János utca) paloták közé ékelten emelkedik a Belvárosi plébániatemplom és a görögkeleti egyház, a parton sajkások, árusok, kikötve veszteglő gőzhajó. A Hal téren zajlik az élet, talán cselédlány alkuszik, egy úri házaspár flegmán sétál. (Valamikor itt állott a Haláruslány, Fischer Rézi szobra is, egy esztendeje a Kristóf téren tekint le a magasból a nézelődő turistákra.) A Vigadót homlokzatáról (hála a gondos helyreállításnak) egy százhúsz éves hazánkfia ma is felismerhetné. A mai Roosevelt téren békésen megférnek egymás társaságában a nyugalmasan kérődző nagy szarvú szürkemarhák, az esernyőt tartó ifjú hölgy s a konflison, batáron, lovon közlekedő vagy egy szálloda előtt a járdán beszélgető úri társaság. A Feldunasor (az Akadémia utca) palotáit még nem árnyékolja be az Akadémia roppant épülete. Az Ördögárok vize-szennye befedetlenül csordogál a Tabánon, a Mátyás-templomot Schulek Frigyes csak két-három évtized múlva szabadítja ki a barokk jezsuita kollégium gyilkos szorításából, a Lánchíd oroszlánjainak hasa alatt még a Duna locsog, a Krisztinavárosnak egy utcája van, a Rácvárosban éppen szüretelnek (bizonyára jófajta budai vörös bor érik majd a kádakban, hordókban). A Császár fürdő mellé ma már képtelenség malmokat s tavat képzelni, de hát a képen egy úr éppen pecázik, míg hölgye lágyan belekarol. A Vár sem a régi, tornyai, kupolái többszörös metamorfózison estek át az idők során. A Citadella már áll, ám tornyaira mára ki emlékezik. S vajon lehetséges-e, hogy a mai Forum-szálló (netán az Atrium) helyén hajdan a klasszicista Ritz Hotel emelkedett? Sok kérdésre képtelenek válaszolni a metszetek. A Duna-partot feltöltötték, sa folyótól elrabolt területen kiépült a korzó a maga új, világvárosi szállodasorával. Az Al- és a Feldunasor palotái többnyire árnyékba kerültek, elveszítették valamikori varázsukat. Többségük \ cglcgesen elpusztult a második világháború viharában. A régi Pest és Buda irodalmi művekben, netán egy-egy emléktáblán őrzi múltját. Emiatt fontosak az efféle kiadványok. (Múzsák Közművelődési Kiadó) RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ •••••••••MM Péter László két szegedi könyve Sokszor leírták már Ady Endrének ezt a mondatát: „Kultúrország jó sokára leszünk még, s ha leszünk, a városok által leszünk". (A kultúra ígéretei, Nagyváradi Napló, 1902. július 25.) Galgóczi Erzsébet legújabb televíziós drámájának végén egy világosan látó pártmunkás ekként summázta ítéletét: „A magánéletét intézze el Pesten... Az egyetlen olyan város ebben az országban. Ott még szabadok az emberek." (Vadkacsalesen) De ki nem látja, hogy az öt-tíz százezres város, mely történelmi múltjával, gazdasági és szellemi potenciájával földrészünkön, sőt, távolabb is számon tartott, egyre nagyobb súllyal szerepel a nemzet életében. És amint Debrecen várospolitikai hetilapjának megindulásakor a főváros folyóirata, a Budapest fontosnak érezte olvasóinak figyelmét e keleti nagyvárosunkra irányítani, tekintsünk ki pár sorban — Péter László két gyűjteményes kötete kapcsán (Szegedi örökség és A szerette város) — a Tisza menti nagyvárosra is. Péter László nevét napilap- és folyóiratolvasók egyaránt ismerik, s több évtizedes fáradhatatlan publikálása ismeretében tudják, hogy nemigen akadt Móra Ferenc óta ilyen ismerője és „bajvívója" Szeged városának. Nyelvésznek indult, népi kollégista töltettel, ám a Somogyi-könyvtárba kerülvén a város irodalmi, művelődési múltjával, aztán a város egész historikumával jegyezte el életét. Neki sem volt könnyebb sora Szegeden, mint elődeinek, a rendszeresen megmutatkozó meg nem értés azonban jottányit sem csitította munkakedvét, hivatásszeretetét. Mostani két könyvében közel négy évtized Szegeddel foglalkozó írásait gyűjthette rendszerbe a Szépirodalmi jóvoltából, mely ily módon akart tisztelegni a 800 éve ismert Tiszaparti közösség előtt. A „Szegedi örökség" olvasói és kritikusi sikere nyomán Illés Endre biztatta a szerzőt további írásainak csoportosítására, így kaphattuk meg a Tömörkény Istvántól kölcsönvett című, „A szerette város" kötetét. (Csak hatványozza a Szépirodalmi kezdeményezések jelentőségét, ha emlékeztetünk egy negatív példára: Béber Lászlónak, a tősgyökeres, jeles debreceni újságírónak cikkeiből összeállított Debreceni érdekességek című kötetére, amely Debrecen város kiadásában és terjesztésével jelent meg, s észrevétlenül elúszott a könyvtermelés folyójában, nem keltett országos figyelmet.) Péter László a rá jellemző találékonysággal mindkét kötet írásait három szakaszra osztotta. Emlékek címszóval a várostörténet olyan kuriozitásaival foglalkozik, mint az 1522-től létező Szentháromság utca vagy a Juhász Gyula lakta Ipar utca históriája (házról házra!). Alapos ismerője a szegedi szabadkőművesség történetének éppen úgy, mint a kávéházakénak vagy az olyan történelmi eseményeknek, mint a szegedi Nemzeti Tanács működése vagy Szeged 1944 késő őszének története. Jelen volt a neves magyar irodalmi folyóirat, a Tiszatáj születésénél, bemutatja a József Attila első két füzetét megjelentető Koroknay nyomda működését is. Az Örökhagyók fejezetben Szeged egész irodalmi galériáját fel tudja vonultatni kisebb-nagyobb írásaiban és alapos, hézagpótló tanulmányaiban. Csak utalásra futja: Kálmány Lajos, Tömörkény István, az itt induló Móricz Pál, Móra Ferenc, Juhász Gyula, Herman Ottó, Moholy-Nagy László, Georges Politzer, a párizsi vértanú, Somogyi Károly, a könyvtáralapító. Széles horizontú tanulmányt írt Szabó Dezső háromhónapos szegedi tartózkodása kapcsán, detektívbravúrral kinyomozta Juhász Gyula Orbán lelke című kisregénye egyik hősének, Szimák Zoltán tanárnak valóságbeli életét... A Kortársak fejezetből még felsorolni sem lehet, kikről közöl érdeklődést keltő adatokat. Tanulságos, amit Révai József József Attilával való kapcsolatáról ír, kiviláglik ugyanis, mekkora hézagok voltak Révai József Attila-ismeretében. Irodalmárszorgalom, makacs nyomozókedv, az érdekességek iránti érzék jellemzi mindkét kötetet. Ady idézésével kezdtem, hadd fejezzem be 46