Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Örsi Ferenc: Lehel piaci legendák

LEGSZŰKEBB HAZÁM ORSI FERENC Lehel piaci legendák Már nem a hajnalban induló villamosok zajára ébredek. A Váci úton nem csörömpölnek a 3-as hosszú és a 33-as rövid szerelvényei. A tömegek, amelyek azelőtt itt szálltak át a Lehel piacon, most is itt özönlenek reggelente, de már a föld alatt. Egy részük az Árpád hídtól érkezik, s megy tovább, többségük itt merül alá, hogy a metró kétpercenként érkező szerelvényeiben folytassa útját a munkahelye felé. Közel egy évtizedig épült, alakult a metró északi vonala. Éjjelnappal zúgtak, hörögtek, szuszogtak, bőgtek a hatalmas gépek. Deszkasikátorok között rezgő sóhajok hídjain keringtek — minden héten más úton —, akik a Duna felől próbálták megközelíteni a legendás piacot, „ahol minden kapható, és amelyik a legolcsóbb az egész városban". Aztán fokozatosan elcsendesedtek az éjszakák, továbbköltöztették a toronymagas gépeket, már nem vitték, hanem hozták a földet, hogy a mélyben kialakított, betonnal burkolt térségek fölött kitöltsék az üregeket, és föléjük vonják a vastag beton- és aszfalttetőt. Ekkor szűntek meg a Váci úton a villamossínek, és helyettük hófehér záróvonalak szabtak törvényt az új közlekedési rendnek. Ma már csak a Lehel úton suhan két villamos; a Váci úton az autók minden fajtája ontja a gázt és gőzt — benzinnel, keverékkel, dízelolajjal táplálva tüdőnket, a motorok összegeződve tetőző zajával süketítve fülünket. Vancouverben élő rokonom írta, aki valaha itt lakott a piac környékén: „A televízióban láttam egy filmet Magyarországról, ha a templomot nem ismerem fel, sohasem hiszem el, hogy amit mutattak, az a Lehel piac. Ennyire megváltozott odahaza minden?" Mit válaszolhattam volna: ennyire és még egy kicsit. Csak a hajnali szagok változatlanok. Ha pirkadatkor kilépek az erkélyre, a keleti égbolt az első „Élmunkásházakat" — „pontházakat" — öleli körül feketéből mélykékbe úszó színeivel. De a piac még látszólag szunnyad, sárgafényű szögletes lámpák hunyják le szemüket, és ha északkeleti a szél, amely itt általában uralkodó szélirány, érzem a piac kirekeszthetetlen szagát. Nyáron érett gyümölcsök illata, december közepétől fenyőerdők gyantaszaga lopakodik a redőny résein, a nyitott ajtón át a lakásba. Kánikulában az erjedő bomlás bűzei, télen a fűtés kénes pokolszaga. Ez olyan, mint régen volt, huszonkét esztendeje, amikor ideköltöztem, és a fővárosból „részletesebben" csak azt a háromszöget ismertem meg, amit a Váci és a Lehel út, valamint a Bulcsú utca zár körül: a Lehel piacot. Csak később ismertem fel, hogy ez is egy „Bermudaháromszög" — ahol nem repülőgépek és hajók tűnnek el, hanem valami más, valami olyan, amit rekonstruálni lehetetlen: közösséginek hirdetett értékeink, szentnek tartott elveink és olyan törvények, megtörhetetlennek vélt és hirdetett életszabályok, amelyek fölött a piac — úgy látszik — legyűrhetetlen törvénye uralkodik. Itt minden és mindenki kapható! Reggel négykor ébred a piac, még csak ezt hallom az erkélyen állva: — Az elektromos ügyelet szerelőit kérjük a piacfelügyelőség irodájába! Ritkábban az ügyeletes rendőr elvtársat hívják... Még nem emelkedik áthatolhatatlanná a zajszint, ami a nap folyamán a Váci út vonalánál elzárja a piac millió hangból összeálló zsivaját. Ez a bábeli zsongás fokozatosan nő és duzzad; ahogy ébred a Lehel, ahogy egymásnak adják a parkolóhelyet a messzi vidékről érkező teherautók, ahogy feltöltik a standok raktárait, ahogy levonul a munkába iparkodók reggeli árhulláma... És 22 megérkeznek az első vásárlók! Mintha beprogramozták volna őket, jönnek, jönnek, a nagy számok iszonyú törvényszerűsége szerint. A vásárlók érkezéséig csaknem halk itt a szó. Mindenki tudja a dolgát, amit a nap, a hónap, az évszak és a különböző ünnepek szabnak meg. Az árusok e szerint mozognak a zsidó újévek őszi forgatagában és a karácsonyi nyüzsgésben. A piaci urak, vagyis a trógerek, azaz alkalmi vagy állandó áruszállítók csak ritkán hangoskodnak. Itt mindenki végzi a munkáját, célszerű mozdulatokkal, mert a munka nem kevés! Legföljebb egy-egy „aznapos" alak mordul erőteljesebben, akiből még nem párolgott el az éjszaka nyakalt szesz. Az is inkább csak akkor, ha ládákkal föltornyozott targoncájával koccan, karambolozik, és netán megcsúsznak a rekeszek, ládák, és az áruban kár keletkezett. Mert ez megbocsáthatatlan! A Lehel piac törvénye — mint minden piacé: az áru szent! Bármilyen bóvli, selejt, el kell adni, formásán, tetszetősen, mosolyogva, esküdözve, s ha máshogy nem megy, káromkodva. — Hát normális vagyok én, hogy hármat adok ebből a paprikából egy tízesért? — harsogja naphosszat az egyik zöldséges, és méri-számolja-adja-kasszírozza a paprikáit, amelyekből minden harmadik nyomott, rothadt, penészes. De ezt csak otthon veszi észre a vásárló, mert az árus nagyon is normális. Aztán, ha kardosabb asszonyra akad, akit nem kábít el percenként kétszer ismételt szövege, és megnézi, hogy mit vesz, indulatosan csattan: — Ne tessék tapogatni, kérem, ez nem olyan, mint a kedves férjéé, ez olyan marad, mint a tapizás előtt! Se szebb, se nagyobb nem lesz! — Nem is olyan — kapja a gyors választ —, mert az nem mállik szét, ha megszorítom, így! — És szinte fröccsen a valóban rothadt paprika a deli menyecske markában, majd undorodva csapja le a kezéről a szépen felrakott fényes paprikahalmaz tetejére. — Maga valóban nem normális, ha ilyen árut akar rásózni az emberre. Az áru szent, mert az áruban van az árus pénze, amit csak akkor kap vissza, ha eladta. Ha ledől egy láda, megnyomódik az alma vagy szétpereg a szőlő: az konkrét kár! Nem kenhető el, nem írható le olyan könnyen, mint az állami üzletekben, kálóban. Ezért válik némely látszólag nagyvonalú piaci ember egy pillanat alatt pitiáner, kicsinyes, önmagából kiforduló, ordítozó vaddá, ha leborul egy láda, összetörik egy befőttesüveg. — Ezt levonom a béredből, te tróger! — ordít föl első keservében, majd hangban halkabbra, de tartalomban ganéjosabbra fogja a szót, és sziszegve szidja a targoncás trógert és legközvetlenebb nőági felmenőjét. — Megfizetlek, te! Legalább kárt ne tégy, ha már hasznot nem hozol! — zihál lilulva a zömök kövér ember, aki kapkodva kaparássza elő tarka zsebkendőjét, csapkodva legyezi magát, itatja föl, törölgeti gyöngyöző verejtékét. És itt kezdődik az első legenda, aminek sok évvel ezelőtt tanúja voltam. A targoncás tróger, akinek fejére és családjára záporoztak a mocskos szavak, nem vágott a zömök férfi pofájába, hogy szédelgő biliárdgolyóként koccanjon össze a két szeme, nem rúgta ki alóla kurta lábait, hogy a lucskos flaszter mocskában fetrengjen addig, amíg feltápászkodik.