Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Örsi Ferenc: Lehel piaci legendák

A targoncás tróger némán megigazította a ládákat, új fogást vett a tolórúdon, és miután nekinyomakodott a tehernek, halk szavakkal figyelmeztette az imbolygó, bávatag vásárlókat: — Teherrel vagyok! Vigyázat, teherrel vagyok! Teherrel vagyok! Feltornyozott targoncája lágy ívekben kerülgette a vásárlókat. A kövér ember kifújta a dühét és az orrát, majd elindult egy teherautó felé. A vezető integetett, rég ismerhették egymást. Mint ahogy az igazi piaciak mind ismerik egymást. Nekik nem kell személyzeti dosszié, hogy tudják, kivel állnak szemben. Itt nagyobb téteket tesznek az egyes ember megbízhatóságára, mint a legtitkosabb üzemekben. Néhány nap múlva ismét találkoztam a targoncással. Sört ivott a szabadtéri talponálló egyik vaslábú asztala mellett. — Szabad? — léptem oda fröccsös poharammal. Vállat vont, biccentett, miután levette szájáról a barna sörösülin huszonnégy évesen országgyűlési képviselő lett mint a gyapotszedés mestere, Siklóson meg Ricsuláné vitte el a babért. — Aztán a filmet lefújták, őt Pestre helyezték, azt hiszem, itt kapott lakást a nagy ünnepséggel átadott Élmunkásházak egyikében. Egyszer a Parlamentben még találkoztam vele... — nézett az út menti fák lombja közé az Öreg Színész. Később még láttam néhányszor a targoncás trógert, az egykori pozitív hőst. Hangos szavát sohasem hallottam, egykedvűen tolta a ládákkal feltornyozott kétkerekűt, és csak akkor szólalt meg, ha nagy volt előtte a tumultus. — Teherrel vagyok! Vigyázat, teherrel vagyok! Ő tudta igazán, hogy mekkorával. Egy másik karriernek induló és nem befejező „díszlete" volt a Lehel. veget. Még nyeltem a nyári délben oly üdítő savanykás fröccsöt, amikor az Öreg Színész átkarolta a vállamat. — Harcolunk, harcolunk az alkoholizmus ellen?! — nézett rám milliók által ismert mosolyával. Beleröhögtem a pohárba, hogy a homlokom is nedves lett. A targoncás zavart mozdulattal emelte föl a sörösüveget, mintha az arcát akarta volna eltakarni vele. — Birkahúst keresek — mondta az Öreg Színész. — Nem tudod, hol van? Nem tudtam. — Lenne olyan kedves megmondani — fordultam a targoncáshoz, aki éppen indulni készült. — Az utolsó előtti bódéban... — Béla! — hökkent meg az Öreg Színész. — Te vagy az, Béla? A targoncás, mint aki nem először kerül ilyen helyzetbe, rezzenéstelen arccal, egykedvű udvariassággal ismételte: — Az utolsó előtti bódéban kapható birkahús. A hátát láttuk, eltűnt a déli tömegben. A Kávés Katicában — már ülve — mesélte az Öreg Színész: — Őt kellett volna játszanom. Ő volt a pozitív hős, hozzá vittek, hogy tanulmányozzam az életet, az űj típusú embert, aki az Alföld homokjából gyapotmezőket teremt. Két hétig az árnyéka voltam... Figyeltem minden szavát, mozdulatát. Gyakran tizenhárom-tizennégy órákat töltöttünk együtt naponta. Szegény Béla — akadt el az Öreg Színész szava. — Mondd, tudta, hogy lehetetlenre vállalkozott? — Miért tőlem kérdezed? Vállalta, hirdette, csinálta — itta ki ingerülten az unikumot. — Te mit tudtál akkoriban a gyapotról?! — Csak annyit, hogy Baranyában Mohácson Pafkovics Kata-Több mint húsz esztendeje a Tenkes kapitánya sikerén felbuzdulva megbíztak egy mai témájú tévésorozat írásával. Ebből lett a Princ, a katona. Nagy gondban voltam. Nem ismertem a várost, nem voltam otthon Budapesten. így aztán hősöm kalandjainak színteréül a piacot és környékét választottam. Itt randevúzott a csajokkal és randalírozott a barátaival, ide tért haza szabadságra, mert én csak ezt a részét ismertem a városnak. A filmnek túl szép sikere volt a kerületben. Azután szerelték föl a láncokat az épületek közé, és helyezték el azokat a táblákat, amelyek megtiltották, hogy a piac területén zárás után idegenek tartózkodjanak. Hamza elvtárs, a kerületi rendőrkapitány egy alkalommal szelíden megdorgált, hogy kár volt hülye ötleteket adnom néhány piaci jelenetben. Ernyei Bélát, a címszereplőt viszont az egész piac a szívébe zárta. Ismerni vélték kisgyermek kora óta, pedig a színész Budapestnek nem Váci úti, hanem a Váci utcai tájáról indult. Később, amikor hírek érkeztek Ernyei nyugati színházi, film- és tévésikereiről, nemegyszer hallottam a piac pultjai és bódéi között: — Na, mit szólsz hozzá? Látod, mire vitte? Nyugati sztár lett belőle! Hja, öregem, ez a piac a legjobb iskola az életre! Ma is nagyon büszkék egykori „neveltjükre". Különben itt minden megtörténhet. Láttam már, hogy az eladót vették meg. Egy csinos lengyel lány addig árusította — kézitáskából — a szépítőszereit, amíg szépsége talált vevőre. Hogy pontosan mi lett a történte vége, nem tudom. Mást mondanak a pecsenyesütők és mást a zöldségesek. Az egyik befejezés pesszimista, a másik szerint házasság lett belőle, és a szép lengyel lány egy piaci arisztokrata feleségeként éli napjait. Mert vannak itt arisztokraták, kérem. Legalább olyan zárt 23