Budapest, 1987. (25. évfolyam)
3. szám március - Grétsy László: A budapesti koiné
rosi nyelvet is gazdagíthatja. Gondoljunk például a ruházatnak, vagyis a szerelés-nek az egyes darabjait jelentő ilyen szavakra: jakó, naci, surranó, tyúkszemtok, kultúrmadzag, tökfödő! Vagy itt vannak a jellegzetes járműmegnevezések: trapicsek, szappantartó, zsiga, merci, benzinkecske, bicaj, bringa, csőszamár. És nem hagyhatom említés nélkül, hogy az ifjúsági nyelv a leggazdagabb az olyan, friss szemléletet tükröző, több szavas kifejezésekben, amelyeknek olykor már a megértése is szellemi élvezet. íme néhány ilyen dupla-, sőt, triplacsavaros mondás: trombitának nézték (azaz: megfújták, vagyis ellopták), megkezdte a fásítási hónapot (több fát szedett össze, azaz több tantárgyból felelt egyesre), négy ablak van a fején (ti. kettő a szeme, a másik kettő meg a szemüvege); szemfelszedés nincs! (ne bámulj, mert kiesik a szemed, márpedig én nem szedem fel; ezt leány mondja az őt fixírózó fiúnak), mit érzel ilyenkor? (mármint amikor ilyen égbekiáltó ostobaságot mondasz). További források, most már táviratstílusban folytatva a bemutatást: a katonai nyelv, a sportnyelv (pontosabban szólva az egyes sportágak nyelve, például a labdarúgásé vagy az ökölvívásé), számos szaknyelv, beleértve a szakmai nyelvek alsó, beszélt nyelvi rétegét, a műhelyzsargont is, a tömeg -tájékoztató eszközök nyelve (ez többnyire egy-egy futótűzszerű gyorsasággal elterjedő divatszóval, hamar közhellyé kopó fordulattal „gazdagítja" a városi nyelvet), egy sereg idegen szó különböző nyelvekből s különböző „területekről" (újabban leginkább az angolból s főképp a kereskedelem, a közgazdaságtan és a szórakoztató ipar felségvizeiről, ehhez azonban azt is feltétlenül hozzá kell tennünk, hogy alig másfél évszázaddal ezelőtt az ország első számú városának nyelve jószerével még nem is a magyar volt, legalábbis többségében nem az), s itt már talán meg is állhatunk. Azt hiszem, az elmondottakból eléggé kiviláglik, hogy egy olyan különös és bonyolult, sokrétű és sokszínű nyelvvel állunk szemben, amelyben hazai és idegen, katonai és civil, tanulókra és dolgozókra jellemző elemek egyaránt nagy bőségben találhatók, s amelyet szakadatlanul árnyal és gyarapít a városi élet különféle köreinek (a technikának, a közlekedésnek, a hivatalnak, a kereskedelemnek, a szórakozásnak és a sportnak) a szó- és kifejezéskészlete. Jó, jó, mondhatják erre, akik eddig megtiszteltek bizalmukkal, s idáig jutottak az olvasásban. A budapesti koiné összetevőit már ismerjük, de arról nem szólt a szerző, hogy ez a nyelv így egészében jó-e vagy rossz, elismerő méltatást vagy elmarasztalást érdemel! A válasz, amelyet adhatok, azt hiszem, kiábrándító lesz: is, is, azaz jó is, és rossz is. Ide kívánkozik egy másfél évtizedes emlékem. Az Új írás szerkesztősége körkérdéssel fordult jeles íróinkhoz, költőinkhez, többek között annak megtudakolására, hogy a megkérdezettek szerint „romlik-e a magyar nyelv, vagy észlelhető változásai a természetes fejlődés, gazdagodás tünetei". Somlyó György, az egyik interjúalany így kezdte válaszát: „A nyelv — a magyar is, a többi is — folyton-folyvást romlik és javul. Ez az élete." (Az én kiemelésem. G. L.) Nos, én sem mondhatok mást Budapest nyelvéről, ma sem. Meggyőződésem, hogy ha e nyelv jellemző vonásait pontról pontra elsorolnám, bemutatnám s elemezném minden előítélet nélkül, olvasóinkban is hasonló kép alakulna ki. Nem lévén lehetőségem a részletes vizsgálatra mindössze két vonását ragadom ki a nyelvnek; kettőt a legfontosabbak közül. Meghatározó erejű jellemzője a budapesti nyelvnek a szemléleti frissesség, újszerűség, legalábbis arra törekvés. Erről tanúskodnak az olyan nagyvárosi ihletésű, a modern élet szülte szókapcsolatok, napjaink szólásai, mint elkapta a gépszíj, kihagy a motor (na persze, átvitt értelemben; amikor a sztereotip „Hogy vagy, öregem?" kérdésre a válaszoló a szívére mutat, s így szól: „Én megvolnék, csak időnként kihagy a motor!"), elhúzza a csíkot (az elsuhanó repülőgép nyomán visszamaradó hajtóműégéstermékre, az ún. kondenzcsíkra utalva), zöld utat kapott, kivonták a forgalomból, (azaz félreállították, erkölcsileg lehetetlenné tették), sínen van (mármint valakinek az ügye) stb. Ezt igazolják az olyan szellemes, játékos szóalkotások, szócsavarások, fordulatok, mint dolcsi, teho, szunyái, fizu, nyögdíj (nyugdíj), áramvonalas nő, füstlapátoló a Keletinél (csavargó, munkakerülő) stb. Ami azonban előnye, az egyúttal hátránya is. Mert a folytonos újra törekvés következtében fittyet hány a hagyományos nyelvi elemekre — az apatárs és az apóstárs például idestova teljesen kiszorítják a főváros nyelvéből a nászom, nászuram formákat, hasonlóképpen a shopok, snack bárok szinte elárasztották a fővárost, természetesen a boltok, üzletek, falatozók, gyorsbüfék rovására —, az új, friss fordulatok kedvtelése pedig menthetetlenül oda vezet, hogy egy-egy alapjában szellemes, színes formula pillanatok alatt közhellyé szürkül. Itt van példának ez a szókapcsolat: rátesz egy lapáttal. Amikor jó két évtizeddel ezelőtt felfigyelhettünk rá, színesnek, ötletesnek érezhettük. Napjainkban azonban e valamikor zamatosnak számító beszédfordulat, bizony, jócskán elvesztette hamvát, egykori üdeségét. És sajnos, bőségesen említhetnénk még olyan „pestiességeket", amelyek új korunkban értéknek számítottak, a kérlelhetetlen idő azonban semmitmondó klisévé koptatta őket. A budapesti nyelv másik meghatározója valamilyen gúnyos-fölényes közvetlenség, olykor tiszteletlenséggel is párosuló aszfaltöntudat. Egészében véve ezek is inkább értékes, mintsem káros vonások — például azáltal, hogy megkönnyítik a kapcsolatteremtést, a kommunikációt, megnyitnak olyan kapukat, amelyek különben zárva maradnának —, de ezeknek is jócskán megvannak a veszélyeik, sőt, napjainkban ezek a veszélyek mintha egyre fenyegetőbben tornyosulnának beszédünk, társas érintkezésünk égboltján. A közvetlenség nemegyszer erőltetetté, kényszeredetté válik — jó példát szolgáltatnak erre az olyan ifjúsági rádió- és televízióműsorok, amelyeket az ifjúsági nyelvi és szlengelemekre való tudatos rájátszás (helósztok, vadiúj, tökziher, hülyét kaptam stb.) tesz olykor viszolyogtatóvá —, a senkit és semmit nem tisztelő, túlzott öntudat pedig mind gyakrabban torkollik durvaságba, sőt, trágárságba. Ne tessék félreérteni, nem arra gondolok, hogy többet káromkodunk, szitkozódunk, mint azelőtt. A szitkozódásnak ugyanis azáltal, hogy valamilyen erős, heves indulat levezetésére szolgál, legalább van valamilyen funkciója. Napjainkban azonban már minden indulat nélkül is trágár, útszéli szavakat használnak az emberek, Budapesten is, vidéken is. Van tíz-húsz olyan szavunk, amely önmagában is, különféle származékaiban is beszédtöltelékké szürkült, s eredeti — főleg a szexuális élettel, a testi funkciókkal kapcsolatos — jelentésétől teljesen függetlenül ott hemzseg a mindennapi beszélt nyelvben, kiölve, kiirtva onnan sok száz színes, szemléletes, kifejező szót. Hát ilyen a budapesti koiné. Persze mindent el kell követnünk, hogy tisztábbá, csinosabbá, gondozottabbá tegyük, de — ugyancsak budapesti közhellyel szólva — ez van, ezt kell szeretni. Nekem e nyelv mai állapotáról Weöres Sándornak egy találó hasonlata jut eszembe. E szerint „a magyar nyelv sok idegen elemmel is átszövődve és inkább bepiszkolódva, mint tisztán maradva áll előttünk, de piszkossága jókora színességét és gazdagságot jelent. Úgyhogy nem is tudom, piszkosságát szégyenkezve vagy dicsérően kell-e említenünk; nem kell-e nyelvünket úgy tekinteni, mint egy szutykos kölyköt, aki éppen szutykosságában bájos és ravasz és ügyes, okos, sokoldalú." (Új írás, 1971. 3.SZ. 103. o.) Higgyék el, kedves olvasók, ez a gyerek élni fog. GRÉTSY LÁSZLÓ 21