Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - Grétsy László: A budapesti koiné

„...a magyar nyelv sok idegen elemmel is átszövődve és inkább bepiszkolódva, mint tisztán maradva áll előttünk, de piszkossága jókora szinességet és gazdagságot jelent. Úgyhogy nem is tudom, piszkosságát szégyenkezve vagy dicsérően kell-e említenünk; nem kell-e nyelvünket úgy tekinteni, mint egy szutykos kölyköt, aki éppen szutykosságában bájos és ravasz és ügyes, okos, sokoldalú." Weöres Sándor Gondolom, többen felkapják fejüket e cím olvastán. Koiné Budapesten? De hiszen a hellenisztikus kor görög köznyelvét nevezzük így! Készséggel igazat adok ezeknek, a már cikkem címén fennakadó olvasóknak, de azt cserében talán ők is elismerik, hogy nem is volt olyan rossz húzás részemről ilyen blikkfangos, szemcsapdás címet állítani Budapest nyelvéről szóló írásom élére. Ugye, igazam van? Ráadásul nem is írtam valótlant, mert a koiné szó a görögtől függtelenül, általában is jelent több nyelvjárás elemeiből összeötvözött nyelvet. Ezzel, persze, korántsem akarom azt állítani, hogy Budapest nyelve valamiféle nyelvjárási konglomerátum: palócos is, szögedies is, tiszántúli jellegű is stb. Budapest történetének ismerői jól tudják, hogy nem erről van szó. De az is tagadhatatlan, hogy több nyelvjárás is képviselve van benne; főleg az alföldi, s még inkább az, amelyet Imre Samu, a jelenkori nyelvjárásoknak talán legjobb ismerője Budapest környéki nyelvjárástípusként tart nyilván A mai magyar nyelvjárások rendszere című hatalmas művében (Akadémiai Kiadó, 1971). Megfigyelhető például e nyelvjárástípusban — s bizonyos fokig Budapest nyelvében is — az / pótlónyúlásos kiesése (vóna, ződ, röpűhet, énekőnek, 'énekelnek'), s elég valószínű, hogy mai köznyelvünknek a keleti nyelvjárástípusoktól elütő szerény fokú ö-zése is épp e típus hatására fejlődött ki (ehhöz, köll stb.). Azt pedig a nyelvészeti, dialektológiai szakirodalom már régen tisztázta, hogy a nagyvárosok körül beszélt nyelvjárások egyes jelenségei „ék alakban behatolnak magába a városba is, és a jelenséghatárok ott metszik egymást, vagy az egyes jelenségek területei ott olvadnak egymásba. Minden egyes városrész tehát nyelvi kapcsolatban van a mögötte közvetlenül elterülő vidék nyelvjárásával (anélkül persze, hogy ez a kapcsolat akár csak a megközelítő azonosságig menne)." (Bárczi Géza: A városi népnyelv kérdéséhez. Magyar Népnyelv, 1941. 70-85.) Mindezek ellenére újból le kell szögeznem: téves az a szemlélet, amelyik Budapestnek a nyelvét valamilyen sajátos nyelvjárásnak tekinti. Erről már akkor meggyőződhetünk, ha pusztán arra gondolunk, hogy egy-egy nyelvjárásnak éppen a maradandóság, a nyelvi hagyományok őrzése az egyik legsajátosabb vonása, míg a nagyvárosok nyelvét — így Budapestét is — a szakadatlan és gyors ütemű változás, a szinte rohamos megújulás, felfrissülés jellemzi. Minden nyelvjárás egy-egy nyelvi múzeum, ezzel szemben a nagyváros nyelve olyan, mint valami egyre változó anyagú újdonságkiállítás. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a nyelvjárás általában valamely nagyobb területen élő, többnyire azonos etnikumú, nagyjában egységes tömböt alkotó népcsoportnak sajátos színezetű nyelvváltozata, szemben a nagyvárosnak a folytonos és tömeges bevándorlástól egyre kevertebb nyelvállapotával, akkor, úgy gondolom, ezt a kérdést kellőképpen tisztáztuk. De hát akkor mik ennek a nyelvnek a főbb alkotóelemei; azok, amelyek még a nyelvjárásoknál is jobban jellemzik? Mikből tevődik össze Budapest nyelve? Első helyre az argó, a tolvajnyelv kívánkozik, korántsem azért, mert ez adja a legtöbb szót, hanem mert ez a legfeltűnőbb. Ez a jelenség nem új. Már a hagyományokat tisztelő Arany János is használ kártyás argószót, s mint Bárczi Géza írja egy helyütt, Ambrus Zoltán tárcacikkeiről és karcolatairól úgyszólván tökéletesen meg lehet ismerni a századforduló lóversenyargóját. Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Heltai Jenő és mások is bőven éltek a jassznyelv elemeivel, azt pedig kár bizonygatni, hogy napjainkban még jóval gyakoribbak a társalgási nyelvben, a mindennapi beszédben a tolvaj nyelvi eredetű szavak. Szemléltetésül, íme, néhány „tétel" A mai magyar argó kisszótárából, amelyet Boros József és Szűts László állított össze, s a Belügyminisztérium Sajtóosztályával együttműködve az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat jelentetett meg 1985-ben. Bár a kis kiadványra rá van nyomtatva, hogy „Csak belső használatra!", a most idézendő szavak, amelyeket naponta számtalanszor hallunk Budapest aprajátólnagyjától, bátran megkaphatják a feloldozást: arénázik: veszekszik; ábra: helyzet, ügy; átráz, átvág, átver: becsap; balhé: lárma, botrány; bazi nagy: nagyon nagy; becsavarodik: megőrül; befürdik: pórul jár; bekávézik: lerészegedik; bekrepál: meghal; beleesik valakibe: szerelmes lesz; bepiál, beszív, beszop: lerészegedik; bratyó: báty, fiútestvér; bukik rá: kedveli, tetszik neki; burkol: eszik; cvikli: közbejött kellemetlenség; csávó: ember, fiú; csehó: kocsma; csóró: szegény; dekkol: rejtőzködik; digózik: (nő) olasz férfiakkal ismeretséget köt; dinka, dinnye: buta, ostoba; dió: fej; dobbant: disszidál; dohány: pénz; elpasszol: elad; elköp: elszólja magát; fejes: vezető beosztású ember; fejvadász: motoros rendőr; felszívódik: megszökik, eltűnik; flepni: igazolvány; frankó: jó, remek; füles: hír, besúgó; gáz: veszély; gitár: géppisztoly; gógyi: ész; gorilla: testőr; gürizik: dolgozik stb. Természetesen vannak az argónak, szorosabban véve a tolvajnyelvnek olyan elemei is, amelyeket a nagyközönség nem ismer, nem használ. Ezek nem is részei a budapesti nyelvnek, ellenben lényeges összetevői a bűnözők „szaknyelvének". Rendeltetésük az, mint általában a titkos nyelveké: hogy használóik úgy beszélhessék meg az avatatlanok füle hallatára titkos ügyeiket, a tolvajnyelv esetében kitervelt bűncselekményeiket, hogy az „ürge" ebből ne értsen, ne is sejtsen meg semmit. Ilyen szavakat és kifejezéseket csakugyan nem idézünk, sem az imént említett kiadványból, sem dr. Kiss Károlynak A mai magyar tolvajnyelv című, 1963-ban kiadott szótárából, amely a Kriminalisztikai Sorozat egyik darabjaként jelent meg a BM Tanulmányi és Módszertani Osztályának gondozásában. Ugyancsak fontos — és talán a legszínesebb — összetevője fővárosunk nyelvének az ifjúság mérhetetlenül gazdag kifejezéskészlete. Persze ez a szókincs nagyobbrészt az iskolai élethez kapcsolódik (jellegzetes részei a tantárgyelnevezések, az érdemjegyek nevei, a diákotthonok sajátos szavai stb.), de számos olyan tárgyköre is van, amely a nagyvá-20 A BUDAPESTI KOINÉ