Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

Kivette a szájából a gumit, amely azonnal abbahagyta az ugrálást, ahogy rákerült a tenyerére. Apró, műanyag dobozkába tette, és beindította a járgányt. Még hosszú ideig fogva tartotta a tekintetemet a gömbházak látványa, és csak akkor figyeltem fel azokra a furcsa, kőből és betonból készült kockákra, amelyek elhagyott, romos terek közepén vagy útkereszteződésekben álltak, amikor már a sokadik felett húztunk el. — Azok... ott lenn... micsodák? — tettem fel a kérdést, és lemutattam éppen oda, ahol egy aprócska tér közepén gazzal sűrűn benőtt kocka árválkodott. — Azok? Hát szobortalapzatok! Mozgó szobrok talapzatai. — Mozgó szobrok? — így hívják őket. Persze, inkább cserélhető szobroknak kellett volna nevezniük. — És... tényleg mozogtak? Elmosolyodott, derűsen megcsóválva a fejét. — Dehogyis. Csak akkor mozogtak, ha levették őket. Valami kattant az agyamban. Gondolkoztam egy kicsit, megpróbáltam rém okosnak látszani. — Azt akarja mondani, hogy felépítettek egy talapzatot, és, mondjuk, rátették egy politikus vagy közéleti férfiú szobrát... aztán, ha kiderült, hogy mégsem érdemli meg, levették, és másikat tettek a helyébe? Másét? Harsogva felnevetett, úgy, hogy közben kicsúszott a kezéből a kormány. Utánakapott, de így is súroltuk egy műpálma lombját. — Nem mondom, eredeti elképzelés. Csak éppen ott téved, hogy még az ezredforduló előtt megtiltották az ilyesmit. Éppen a napokban olvastam, hogy a kilencvenes évek végén összeállítottak egy listát azokról a történeti személyekről, akiket arra javasoltak, hogy köztéri szobruk legyen. Nos, a listát aztán népszavazásra bocsátották. Hárman maradtak rajta mindössze... — Kik? Mintha nem hallotta volna a kérdésemet, vagy csak nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon rá. — A cserélhető szobrok nem politikusokat és nem közéleti férfiakat ábrázoltak, hanem pisilő kisfiúkat és korsós nőket. — Akkor viszont nem értem, hogy miért kellett cserélgetni őket. — Hát... több okból is. Az első merőben gyakorlati. A múlt század közepe táján ugyanis elterjedt a festékszóró spray. Tudja, mi az? — A múzeumunkban láttam egyet. Úgy fogta ki valaki a tengerből. — Szóval, voltak akkortájt, akik humorosnak találták, ha éjszaka összekoszolhatták a szobrokat. Vegyünk például egy hófehér, márvány istennőt... Nos, a sötétség leple alatt valaki odasétált hozzá egy ilyen szórómicsodával, és szép élénkpirosra festette az istennő... szóval befestette, no. Másnap meg volt, aki röhögött, volt, aki felháborodott — letisztítani azonban nem volt egyszerű. Ekkor lépett közbe a szoborcserélő brigád. Jött egy erre a célra foganatosított szerkezet, elszállította egy helyre, ahol lesikálták, aztán visszaállították valahova, egy másik helyére, amit viszont már vittek is a tisztítóba. Jó, mi? — És... nem lehetett valahogy megrendszabályozni a rendbontókat? Hiszen ez is környezetszennyezés! — Ott szúrták el, hogy az elején túlságosan is könnyedén vették a dolgot. Gyerekcsínynek, buta viccnek tekintették. Később aztán a fejükre nőtt az egész. Végül is nem lehetett minden szobor mellé rendőrt állítani... De folytatom, amit elkezdtem. Csak részben emiatt volt szükség a cserélhető szobrokra. Inkább a hangulati hatás volt a döntő. — A micsoda? — néztem rá értetlenül. — Nézze csak... hogy is kezdjem? Tudja, akkoriban, a nagy gazdasági világválság idején nem volt mindig rózsás a hangulat. Gazdasági nehézségek, miegymás. Valami pszichológus kitalálta, hogy a köztéri szobroknak optimizmust kell sugározniuk. Érti? Teszem azt, milyen optimizmust sugároz egy girhes, pisilő kisfiú? Semmilyet. Erre levették, és feltettek a helyére egy kövér nőt, amint három gyerekét tartja a térdén. Ez arra is jó volt, hogy kedvet csináljon az izé... népszaporulathoz. Ha viszont elég volt az optimizmusból, a vezetők inkább a növekedés nehézségeit akarták hangsúlyozni, esetleg éppen egy demográfiai hullám tetején, nosza, visszarakták a girhes, pisilő kisfiút. — Remélem, még megvannak valahol... — Többnyire a múzeumokban. Már amelyiknek van valami művészi értéke. A legtöbb azonban, sajnos, eltűnt. A festékszórás mellett az is kedvenc szórakozása volt az elmúlt évszázad emberének, hogy mindent gyűjtött, ami a szeme elé került. Legfőképpen azt, ami nem az ő tulajdona volt. — De hiszen ez közönséges lopás! — Ők úgy mondták, hogy a köztulajdon megkárosítása. Mert bár lopni tudtak cefetül, szemérmesek voltak a lelkeim! Egyszóval a végén már csak olyan szobrokat mertek kiállítani, amelyek nem tartottak semmit a kezükben, és könnyen letörhető, kiugró részeik sem voltak. A feljegyzések szerint az egyik pisilő kisfiúnak évi átlagban 135 új fütyit kellett csináltatni, mert letörték, és elvitték emlékbe. — Egyszerűen felfoghatatlan! — Látja, minden kornak megvannak a maga érthetetlen jelenségei. Persze, nemcsak a szobrokat kenték be, hanem a lakóházak falát is. Lehetőleg az újakat és a szép tisztákat. — És... mit írtak a falra? — Hát... nem is olyan könnyű válaszolni rá. Két kutatócsoport is foglalkozik a megfejtésükkel. Éppen most írt valaki róluk disszertációt. Azt állítja, hogy az angol nyelv lejáratása volt a céljuk. — Ezt nem értem. — Én sem. De azért lehet benne logika. A feliratok ugyanis angolul íródtak, elképesztően rossz angolsággal. Telistele vannak helyesírási hibával. Na mármost, ez a kutató esküszik rá, hogy lehetett valamiféle mozgalom, amely a magyar nyelv jövevényszavainak a kiirtását tűzhette zászlajára. Le akarta jártatni az angolt. Ezért írták hibásan az angolt. Ezért írták hibásan az angol szavakat a falakra. — Nem valami meggyőző... — Tud jobbat? De mondok valami mást... Amikor először hallottam, jót röhögtem rajta, hogy komoly emberek mekkora ostobaságokat tudnak kitalálni. Nos, egy másik disszertáció szerint voltak akkortájt valamiféle zenekarok... együttesek, akik zenéltek... és ezeknek a nevét írták volna fel a falakra. S azért rossz angolsággal, mert nem tudtak jól. Jól akarták, de rosszul írták. Vicces, nem? A torkomat nevetés fojtogatta, de mégsem tört ki belőlem. Valahogy sajnálni kezdtem a XX. századi embereket. — Persze, a disszertációt visszautasították — folytatta Norbert —, a kutatás pedig folyik tovább. Nézzen csak le! Látja? Ott is van egy felirat. Üveg alatt tartjuk, hogy meg ne semmisüljön. Közben beértünk a gömbházak közé, ahol olyan csodálatos látvány fogadott, hogy attól tartok, nincs elég tehetségem szemléletes leírásához. A gömbök ezer színben pompázva verték vissza a lassan lenyugodni készülő napsugarakat. Természetesen nem láthattam a belsejükbe: olyan üvegből készültek, amelyen keresztül csak kifelé lehetett látni, befelé nem. A lassan vörösbe forduló ég hátteréből gyönyörűen bontakoztak ki az üvegbuborékok. Lenéztem a földre, de nyomban vissza is kaptam a fejem. A rommező látványa összeszorította a szívem. Ki tudja, mit éreztek volna azok az emberek, akik felépítették? Sejtették-e valaha is, hogy ilyen véget ér a városuk? Aztán egyszerre csak megpillantottam egy széles, mozdulatlan betonsávot, amely nagyjából középen szelte kettőbe a várost. Előbb még azt hittem, hogy a folyó, a Duna, amelyről tudtam, hogy Budára és Pestre osztja Budapestet. Bármerre is forgattam azonban a fejem, nem tudtam felfedezni a vizet. — Nem látom a Dunát — mondtam kísérőm felé fordulva. Norbert ügyesen átrepült két gömbház között, aztán hüvelykujjával lefelé bökött. — Pedig ott van! Éppen alattunk. Csak a betonpályán megcsillanó napsugarak vöröse verődött a szemembe. — Csak egy betoncsíkot látok — mondtam rosszat sejtve. — Az a Duna. Illetve, ott van alatta. Azt hittem rosszul hallok. 39