Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

— A Duna? A betoncsík alatt? — Amit lát, az a csatorna fedőlapja. Alatta folyik a folyó. Körülbelül száz év múlva lehet majd felszedni a fedlapokat. Legalábbis az előzetes becslések szerint — tette hozzá óvatosan. Csak hebegni tudtam a megdöbbenéstől. — Maguk... csatornázzák... csatornába kényszerítették a Dunát? — Először is nem mi tettük, hanem még a nagyapáink, másodszor kénytelenek voltak vele. Már a századforduló tájékán olyan volt, mint egy — elnézést a kifejezésért — pöcegödör. Mindenki beleengedte a szemetét. Az ipar, a mezőgazdaság, boldogboldogtalan. — És ők hagyták? — Tudtommal nem. Csakhogy, részben nem tudták ellenőrizni a szennyezőket, részben pedig a víz már szennyezetten érkezett Magyarország területére. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy nagyapáink nem tettek semmit a Duna halálának megakadályozására. Büntettek, csakhogy akkoriban olcsóbb volt kifizetni a büntetést, mint kitisztítani a szennyvizet. Hát így történt! A századfordulón megszűnt a biológiai élet a folyóban, a felszálló gázok, párák pedig felértek egy kisebbfajta gáztámadással, ha érti, mire gondolok. Amikor aztán már képtelenek voltak annyira megtisztítani, hogy ivóvizet lehetett volna nyerni belőle, jobbnak látták eltüntetni. így szorult a föld alá. — És maguk?! Nem tettek semmit, hogy... — Ne háborodjék fel, Hu úr! Persze, hogy tettünk. Vannak kémlelőnyílások a betonon, melyeken át a turisták megnézhetik a vizet. Legutoljára talán két-háromszáz évvel ezelőtt volt ilyen tiszta és kék. — Akkor miért nem szedik fel azokat az átkozott betonlapokat? — Mert még nem jött el az ideje. — De hiszen éppen most mondta, hogy tiszta és kék, mint háromszáz évvel ezelőtt! — Ez csak a látszat. Kémiai szennyezettsége ugyanis még mindig olyan magas, hogy alkalmatlan az ivásra, fürdésre — egyszóval mindenre. — Hogyan? Még maguk is... szennyezik? — Dehogyis szennyezzük! Még csak ez hiányozna! Nem tudtunk még megszabadulni a XX. század mocskától. Tudja, mit csináltak dicső elődeink? Annyira teletömték a talajt vegyszerekkel — ők műtrágyázásnak hívták —, hogy évszázadok kellenek amíg kimossuk őket. Most még belekerülnek a folyókba, az eső bemossa őket, onnan pedig egészen a tengerig úsznának, ha útközben ki nem szűrnénk a javát. Legfrissebb számításaink szerint körülbelül a XXII. század közepére lesz ismét vegyianyagmentes a folyó. Addig, sajnos, nem tehetünk sokat. Tisztítjuk a talajt, ahogy tudjuk, csakhát korlátozottak az anyagi lehetőségeink. Ismét átsuhantunk két gömbházkomplexum között. Norbert megemelte a magassági kormányt, és beleszólt a gégemikrofonba. — Huszonnégyes tömb? Leszállási engedélyt kérek! Az engedély azonnal meg is érkezett, mert Norbert alig észrevehetően bólintott, és egy minden eddiginél nagyobb gömb felé kormányozta a járgányt. — Ez a Hotel Intercontinental. A földrész legmodernebb szállógömbje. Ha leszálltunk, kérem, maradjon a helyén. Alighogy kimondta, a járgány halkan koppant a repülőtér üvegén. Ráültünk a gömbre, mint tyúkanyó a tojásaira. Norbert hátradőlt, és behúnyta a szemét. Ebben a pillanatben az üvegpadló megnyílott alattunk, és süllyedni kezdtünk. Önkéntelenül is ülésem karfájába kapaszkodtam, mire Norbert elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. — Szakasztott úgy viselkedik, mint az apám, amikor először hoztam el Budapestre. Hja, a nagyvárosi életformát és főleg a technikát meg kell szokni. Mit szól a leszállópályához? Mit szólhattam volna? Minden olyan volt, mint a mesében. Körülöttünk milliónyi óriási gömb villódzott a szivárvány minden színében, alattunk bársonysötétbe merült az évszázaddal előtti Budapest. A nap lemerült a horizont mögött, a levegő tiszta és éles volt, mint odahaza a szigeteken. A leszállópálya üvegtégláit halvány fény világította meg, s az az érzésem támadt, mintha vékony jégen járnék, mint Antarktiszon. A gép lassan süllyedt velünk, s néhány pillanat múlva nem láttam mást, csak a liftakna villódzó oldalát. — Be kell állítanom a belső hangárba — mondta Norbert, és hallottam, hogy valaki utasításokat ad neki fejhallgatójába. — Állítólag vihar készül. Előfordult már, hogy egy-egy erősebb széllökés lesodorta a járgányokat a felső leszállópályáról. Azóta, ha vihart jeleznek, le kell jönnünk az alsó szintekre. Hopp! Meg is érkeztünk! Hatalmas, ragyogó fénnyel megvilágított teremben landoltunk. Amerre csak a szemem látott utcai szöcskék álltak egymás mellett hosszú sorokban. Közöttük narancssárga kezeslábasba öltözött, fülhallgatót viselő férfiak szorgoskodtak: a leállított járgányokat tisztították. Norbert feléjük intett, és kinyitotta az ajtót. — Hát, akkor megérkeztünk! Jöjjön utánam... A fertőtlenítőbe! Azt hittem rosszul hallok. — Hová? Kicsit türelmetlenül nézett rám. — A fertőtlenítő kamrába. — Majd amikor látta őszinte meghökkenésemet belémkarolt, és amíg végigmentünk a járgányok között, megfontolt magyarázatba kezdett. — Nézze, tudom, hogy ostobaságnak tűnik vagy talán túlzott óvatosságnak, de higgye el, megvan az oka. Odakinn még mindig annyi a piszok, hogy alig tudunk megbirkózni vele. Egy-egy üveggömb tökéletes egység: mindent megtalál benne, amire szüksége van. Ha jól megszervezi az életét, halála napjáig ki sem kell mozdulnia belőle. Éppen ezért szükséges, hogy odakintről ne kerüljön be semmiféle szennyeződés. Mindenki, aki kimegy, felveszi kinti ruháját, amikor pedig bejön, a fertőtlenítés után, felveszi a bentit. Nem is olyan bonyolult, igaz? — De... nekem nincs benti ruhám. Egy öltönyöm van csak a bőröndömben. — Azt is fertőtlenítik. Mint ahogy valamennyi poggyászát. Egyszerűen megengedhetetlen, hogy odakintről besurranjon akármi is. Jöjjön utánam! A terem sarkában mozgólépcső látszott, amelynek a vége elveszett valahol a magasból ránk ereszkedő eszeveszett csillogásban. Mintha kicsit túlságosan is sok lett volna idebent a fény... — Az volt az elv, hogy minden gömb önálló, funkcionális egységet alkosson, érti? Tétován bólintottam. — Idebenn mindent megtalál. A szobáját, ahol lakik; ha sétálni van kedve, sétafolyosók húzódnak körbe-körbe; majd két kilométer a gömb kerülete. Ha lesétál vagy pláne lekocog egy-két kört, pótolja egész napi mozgásigényét. Ha napozni óhajt, közvetlenül a futófolyosók felett szoláriumok hívogatják. Az üvegfalak vastagsága szabályozható: fokozni vagy éppen csökkenteni lehet a napsugárzás erősségét. Szaunát talál a lakosztályában, éttermet pedig minden folyosó végén. Ha hosszabb ideig itt tartózkodna, befizethet a gömbkonyhára, amely jóval olcsóbb, mint az étterem. Az egész gömb zárt világ, önálló kisváros. Csak éppen nem kék ég borul az utcák fölé, hanem üvegtető. — Valahol azt olvastam — mondtam, amikor átszálltunk egy másik mozgólépcsőre —, hogy a XX. század embere is így tervezett. Csakhogy elgondolása végzetes hibának bizonyult. Lehet, hogy ezek a gömbök a technika minden vívmányával el vannak látva és biztos lábakon állnak..., de nem tudom, hogy tervezőik számoltak-e az emberi tényezővel... — Amennyiben? — Nem is tudom, hogy magyarázzam. Az ember nem hangya, hogy bolyban éljen. Társadalomban igen, de bolyban nem. Az ember azt szereti, ha talaj van a lába alatt és kék ég a feje felett. Ha van egy háza, kis kertje s a kertben virágok. Ezt pedig aligha pótolja a kényelem — sem a szauna, sem pedig a gömbkonyha. Nem lehetséges, hogy maguk ugyanazt ismételték meg, mint a XX. század embere, csak jóval magasabb intelligenciával és tökéletesebb technikai színvonalon? — Lehetséges — bólintott kedvetlenül —, nagyon is lehetséges. Csakhogy mi, kedves Hu úr, kényszerpályán vagyunk. Tisztelt elődeink löktek rá bennünket. Majd ha kipucoltuk a szemetüket, jöhetnek a családi gömbházak kerttel és virágokkal. Addig, sajnos, mindent megelőz a fertőtlenítő. Erre parancsoljon! 40