Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

kólákban, a munka az üzemekben és hivatalokban: senki sem mozdulhatott ki a lakásából. Az erre illetékes hivatal emberei pedig beindították a váci szélkerekeket. A kerekek óriási erővel kavarták a levegőt, melyet speciális fúvókákkal a városra irányítottak. Ha szerencséjük volt, néhány óra alatt kifújták a füstködöt a Belvárosból. — Elég primitív módszer — jegyeztem meg. — És nem is túl sikeres. A XX. század kilencvenes éveinek közepére az állandó méregkoncentráció annyira felszökött, hogy a várost három körzetre osztották. A legbelső volt a legszennyezettebb, egyszerűen azért, mert itt voltak a legkeskenyebbek az utcák, a legmagasabb házakkal határolva. Ide csak speciális védőfelszereléssel lehetett belépni, amelyet gázálarcnak hívtak. Ekkor már nem lakott itt senki, csak a hivatalok és néhány üzem végezte a dolgát. Aki csak tehette, kivándorolt a külső kerületekbe, a kettes számú veszélyeztetett körzetbe. Itt nem volt kötelező a gázálarc viselése, csak akkor, ha veszélyesen megnőtt a koncentráció. Ennek az övezetnek a határát jelzi a gázálarcos ember. Különben a szobor környékén őrség tanyázott, és ellenőrizte a Budapestre érkezőket, hogy hoztak-e magukkal gázmaszkot Aki nem hozott, az vagy bérelt egyet, vagy visszafordították. Ebben az időben virágzott fel a gázmaszkbiznisz. Maszek boltok nyíltak, ahol Nyugatról importált gázmaszkokat árusítottak fülhallgatóval, a legkedveltebb zeneszámok kazettáról hallgatható műsorával és a többi. Tud követni? — Megpróbálom — nyögtem —. És most milyen a levegő? — Milyen lenne? Tökéletes. Mióta Volkov felfedezte a szuperakkumulátort, nincs szükség többé benzinnel vagy olajjal hajtott járművekre. Még az ősi, gombelemes korszakban kezdődött az egész. Talán még ön is emlékszik rá... Megbocsásson, ön milyen származású? — Apám gilják volt — mondtam. — Hm. Érdekes. Szóval, a gombelem megoldotta a problémát, és a levegő nem egész egy évtized alatt kitisztult. Persze, a város olyan maradt, amilyen volt. Piszkos és korszerűtlen. Az egészet le kellett volna bontanunk. Csakhogy minek? Bennünket nem zavar, legfeljebb az esztétikai érzékünket sérti. Nézzen csak le, és mondja meg, mit kezdhettünk volna ezekkel a micsodákkal? Amerre csak ellátott a szemem, feketére aszalódott, végtelen rommező húzódott egy fémesen csillogó valamiig, ami egy nagy folyó is lehetett a messzeségben. — A házakat tönkretette a légszennyeződés. A falak megfeketedtek, a vakolat lehullott róluk, a kéményeket szétmarta a gáz vagy a korom. S mivel nem volt pénz a karbantartásukra — elsősorban újakat kellett építeni, hiszen még jó ötven éve is szép számmal akadt olyan család, akinek a lakása nem haladta meg a harminc-negyven négyzetmétert —, düledeztek, mintha sóból építették volna őket. Még az ezredforduló előtt megkezdődött a fejvesztett menekülés a belvárosokból. Csak az öregek maradtak, akiknek nem volt hová menniük. A házak is elöregedtek, akárcsak lakóik. A lakók azután meghaltak — ki így, ki úgy —, s a hatóságok megtiltották, hogy bárki is beköltözzék a düledező házakba. A belső kerületek elnéptelenedtek: a füst és füstköd zavartalanul gomolygott a lakatlan házak között. Csak a nagyobb intézmények dolgoztak: nekik volt valamelyes pénzük, hogy karbantartsák épületeiket. Persze, az ő dolgozóik is csak gázálarcban tevékenykedhettek. Hát ilyen volt az élet Budapest közepén az ezredforduló környékén... — Miért nem bontották le ezt a csúfságot... legalább most? Fanyarul elmosolyodott, és körözni kezdett a romos, öreg házsorok fölött. — Minek? Igaz ugyan, hogy csúnya, de... mégiscsak régi. Olyan, mint egy múzeum. Skanzen vagy hogy is hívják. Aztán meg nem minden tanulság nélküli, ha itt áll az orrunk előtt. Persze voltak olyan tervek, hogy lebontják, és a helyükre új házakat, új várost építenek, de... nos, felfedezték a gömbházat, ami ellentmondott minden eddigi futurológiai elképzelésnek... — Ellentmondott? — Hát persze — bólintott, és ismét megfordította a repülőkocsit. — A XX. századi futurológusok úgy gondolták, hogy az emberiség már a mi századunkban lehurcolkodik a föld vagy a tengerek alá. Jó vicc, nem? Ki gondolta volna, hogy felköltözünk a levegőbe? Csak amikor Schermann felfedezte vagy inkább kikísérletezte a gömbházat, akkor vett egészen új irányt a lakókultúra fejlődése. Látott már gömbházat? — fordult felém. — Hát... olyan igazit még nemigen. Buenos Airesben inkább a lebegő házakat kedvelik. — Az is a gömbház egyik formája — bólintott —, csak éppen másképpen biztosítják az összeköttetést a földdel, azonkívül garantáltan földrengésbiztos. Mióta a túlzott vízkivétel miatt megszaporodtak a földrengések, a Latin-Amerikai Egyesült Államokban kénytelenek voltak áttérni a lebegőház típusra. Szóval, itt Budapesten a gömbház lett az uralkodó forma. Innen már látszanak is... Arra nézzen! Előre, közvetlenül amellett a beomlott épület mellett! Kimeresztetttem a szemem, aztán egyszerre csak megpillantottam a gömbházakat: az új Budapestet. Mit tagadjam, furcsa érzés fojtogatott. Megköszörültem a torkom, hogy leplezzem meghatottságomat. Jó néhány kilométernyire lassan haladó járművünk orra előtt, mint óriási szappanbuborékok, szinte lebegni látszottak a gömb házak. Ki tudta volna megmondani mennyi? Ezer, százezer, millió? Norbert nem is leplezett büszkeséggel állította meg a járgányt, és hagyta, hadd gyönyörködjem ki magam. A napfény vakító csillogással verődött vissza az üveggömbökről: szinte lángolni látszott a város. — Mikor építették az első gömbházat? — tettem fel a prózai kérdést, de belül remegtem az áhítattól. — Az évszázad negyvenes éveiben — mondta Norbert, és eleresztette a botkormányt. Zsebébe nyúlt, és előhúzott egy magától ugráló rágógumit. Szájába tette, s szemét félig lehunyva élvezettel figyelte, ahogy a gumi magától ugrálni kezd a fogai között. — Miután Schermann kidolgozta, hamarosan megjelent a magyar mutációja is. Megvettük a licencét. Nem hallott róla? — Őszintén szólva nemigen foglalkoztam eddig lakókultúrákkal. Nálunk a szigeteken... — Na, igen — szakított félbe, és megpróbálta nyelvével leszorítani az egyre izgágábban fickándozó ugrógumit. — Maguknál, a szigeteken minden könnyebb. Van helyük építkezni. De nálunk?! Látja a rommezőt? Amint mondottam, le kellett volna bontani. Csakhogy nem volt rá pénz, arról nem is beszélve, hogy hová tegyük a romokat. így is tele vagyunk hulladékkal. Néha arra gondolok, hogy a XX. században nem is gyártottak mást, mint szemetet. Mindenesetre ránk hagyták a hulladékaikat, hogy mi takarítsuk el. Ha nem a felmenőinkről lenne szó, nem használnék ilyen válogatott kifejezéseket. Csakhát az ember a saját déd- meg ükapját nem csirkefogózhatja le, nem igaz? Meggyőződés nélkül bólintottam, mire folytatta. — Szóval, a század negyvenes éveiben jelentek meg a gömbházak. Jó negyven méter átmérőjű üveggömbök, melyek műanyag lábakon állnak. Két-három láb tíz-tizenkét gömböt is tart. Nem tudom, látta-e a lexikonokban a brüsszeli világkiállítás atomiummodelljét? Még az elmúlt évezredben volt. Nem? Akkor próbáljon elképzelni egy kristályszerkezet-modellt, amilyet az iskolákban használnak. Ilyenféle egy gömbházkolónia is. Egy nagyobb gömbben több család lakik, persze, megfelelően szeparálva egymástól. Vannak olyan gömbök, amelyekből egy összekötő folyosón át lehet menni egy másikba, de vannak olyanok is, amelyek csak a műanyag lábba épített liften közelíthetők meg. — És... milyen magasan vannak a levegőben? — Ó, sokkal alacsonyabban, mint a régi felhőkarcolók. Száz méternél egyik sem épült feljebb. Tudja, elsősorban a vízellátás miatt. Nehéz felnyomni száz méteren felülre az ivóvizet. A legfelső gömb tetején természetesen parkoló is található a légibiciklik számára. Jól le kell rögzíteni, hogy a szél le ne kapja őket. — Csodálatos lehet onnan fentről a világ! — Majd meglátja, hiszen maga is ilyenben lakik majd. Mindenesetre... azért nem annyira csodálatos. Főleg, ha lenéz az ember. Az a sok, gusztustalan, fekete rom egyszerűen lehangoló... — És a fűtés? — Problémamentes. Nyáron napkollektorok gyűjtik a fényenergiát, feltöltik az akkumulátorokat, télen pedig, ha nem süt a nap, kisugározzák. Olcsó és praktikus. — És nem környezetszennyező. — Na, igen... bár alattunk nem ragyog a tisztaságtól a régi város. Előbb-utóbb el kell takarítani a romokat. 38