Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

des állampolgár volt, a házasságkötésnek nem volt különösebb akadálya. Átköltöztek Új-Budára, apám megkapta az ideiglenes állampolgárságot, s amikor én megszülettem, a véglegest. Ami engem illet, gyermekkoromat Új-Budán és Új-Ferencvárosban töltöttem. Nyaranta gyakran ellátogattunk Antarktiszra nagyapához és nagyanyához. Halványan emlékszem, hogy nagyapa sokszor a térdére ültetett, és hosszú történeteket mesélt az európai Magyarországról, a Magyar Nemzetközösség európai tagjáról. Túlságosan kicsi voltam azonban ahhoz, hogy mindent megértsek abból, amit kissé rekedt hangján, botjával játszadozva előadott. Még az ezredforduló előtti időkről mesélt — ez idő tájt élhette gyerekkorát —, olyan emberekről és eseményekről, amelyek ma már csak a történelemkönyvek lapjairól köszönnek vissza. Egyetemre Új-Ferencvárosban jártam, az ELTE kihelyezett algatenyésztői és -nemesítői karán. S bár sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy egy nyári szünidőben ellátogatok Európába, mindig közbejött valami. Emlékszem, úgy harmadéves lehettem, és már a jegyem is megvolt az űrsiklóra, amikor az egyetem villámgyorsan lefújta az utazást. Történt ugyanis, hogy a Nemzetek Szövetsége új, felsőfokú algaszakértői tanfolyamot indított Buenos Airesben, s tanáraim engem is jelöltek rá. így ejtettem kútba az európai utat, nyertem viszont helyette egy egészen kiváló diplomát. Amikor befejeztem tanulmányaimat — 2068-ban —, a Központi Algakutató Intézetben kaptam beosztást mint alapkutató. Mivel nem kenyerem a dicsekvés — a megfelelő szakirodalmat úgyis megtalálhatod, ha kíváncsi vagy rá —, csak annyit említenék, hogy röviddel ezután felfedeztem valamit, ami forradalmasította az algatartósítás tudományát. Ha a Nemzetközösség európai részén élnék, már akadémikus lennék, így azonban csak alacsonyabb kitüntetést kaptam felfedezésemért. Az Akadémia azzal hárította el folyamodványomat, hogy felfedezésem gyakorlati jellegű, s bár kétségkívül megoldottam vele az algák tartósításának szinte valamennyi függő problémáját, teoretice nem sokat nyom a latban. Ekkor eszembe villant nagyapának egy régi mondása, amely az Antarktiszon akkor nagyon is időszerűnek tűnt, s Új-Budán sem másképpen, hogy aki közelebb van a tűzhöz, jobban melegszik. A 2086-os, azaz az idei évben azonban megtörtént a csoda, amiben már alig-alig reménykedtem: kutatóintézetem Budapestre küldött, hogy az Algaügyi Minisztérium megfelelő miniszterhelyettesével tekintsek át néhány tartósítási problémát, amelyekkel nem akarlak untatni, kedves Utókor. A dolog lényege mindenesetre az volt, hogy életembei először látogatást tehetek a Nemzetközösség fővárosában, Budapesten! Legszívesebben azonnal indultam volna: erre azonban, sajnos, még néhány hétig várnom kellett. Egyes tagországok ugyanis mértéktelen algatermelésükkel annyira leszorították az árakat, hogy a legnagyobb algatermelők szövetsége, a KAMPEC (Kék Algát Művelők és Piackutatók Egyesült Centruma) kénytelen volt összeülni, és hosszas viták során tisztázni a felgyülemlett kérdéseket. S míg a tisztázás folyt, én sem utazhattam, hiszen utazásom célja szorosan összefüggött a születendő határozatokkal. A KAMPEC végül is elodázta döntését, s én elindulhattam álmaim földjére: Budapestre! Szinte remegve tettem meg a 15 perces utat az űrsikló fedélzetén, még az algaszörpöt is képtelen voltam elfogyasztani, amit az elegáns stewardess mosolyogva nyújtott felém. Ott áltam az ablaknál, és úgy szorítottam az algáspoharat, hogy belefehéredettt a kezem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a gép áttörte a felhőket, és apró házak sora tűnt fel alattunk. Szomszédom, egy nagy bajuszú, fekete ember, aki hasztalan próbált meg beszédbe elegyedni velem, látva megilletődöttségemet, megértő mosolyt küldött felém, és az alattunk elsuhanó utcákra mutatott: — Cegléd. Budapest peremvárosa. Alighogy kimondta, a gép koppant a kifutópályán, majd mozdulatlanná dermedt. Megérkeztünk Budapestre. Sokat írhatnék magáról az űrrepülőtérről is, amelyet Ferihegy 11-nek neveznek. Kérdésemre, hogy mit jelent ez az elnevezés, senki nem tudott egyértelmű választ adni, mint ahogy Cegléd kül-34 város nevének eredetét sem ismerte kísérőm, aki a repülőtéren fogadott. Szabó Norbert tudományos segédmunkatárs volt az algakísérleti osztályon. Mivel a minisztériumban tudták, hogy most járok életemben először Budapesten, célszerűnek tartottak mellém adni valakit, aki legalábbis a kezdeti időkben magyarázattal szolgál, ha nem értenék valamit, vagy ha a dolgok menete megkívánná a magyarázatot. A segédmunkatárs eddig csak képen látott utcai szöcskével jött elém. Ez olyan dobozféle, amelynek alul néhány kereke van — alighanem hat — és egy kis szárnya fúvókákkal. Ezek segítségével bátran felszállhat a levegőbe. Nálunk, az erős tengeri szél miatt, egészen másfajta járgányokat használnak. Itt a magasra épült házak között azonban az utcai szöcske is megteszi. Norbert, látva, hogy kíváncsisággal vegyes óvatossággal nézegetem a járgányát, elmondta, hogy régi széria, majdnem ócskavas, a minisztériumnak azonban nem volt pénze újabbra. Különleges szerencse, hogy még ilyet is kaphattam, mert utcai szöcske csak akadémikusoknak jár: a magamfajta, fokozat nélküli gazdasági szakemberek legfeljebb egy, néhány jegyből álló blokkfüzetet igényelhetnek, s ezzel fizethetik az Utcai Szöcske Vállalat bérszöcskéit. Vegyem munkámnak és személyemnek szóló rendkívüli megtiszteltetésnek, hogy sikerült felhajtania égy külön szöcskét. Megnyomott egy gombot, meghúzta a botkormányt, és a járgány néhány centiméterrel a talajszint fölé emelkedett. Az elektromos motor felmorrant, majd elcsendesedett. Szinte hangtalanul nyeltük a kilométereket szépen gondozott fasorok között. Kísérőm gondolataiba mélyedt, ezért csak hosszas töprengés után szántam rá magam, hogy megzavarjam. Akkor, amikor a lombos és tűlevelű fákat egyre több pálma váltotta fel. Végül már nem is láttam mást csak pálmafát. Óvatos kérdésemre a segédmunkatárs felnevetett. Nevetését nem éreztem vidámnak, inkább keserűnek. Gyorsan leállította a járgányt egy fa mellett és javasolta, hogy nézzem meg a saját szememmel. Megnéztem: szép volt. Karcsú, magas, méltóságteljes, amilyennek a pálmafának lennie kell. Ilyennek láttam őket a holovízióban is. Norbert is kiszállt, és a fára mutatott. — Szép, mi? Fogja meg. Engedelmesen odamentem, és megsimogattam a törzsét. Aztán, mintha kígyó csípte volna meg a kezem, úgy rántottam vissza. Norbert nem nevetett, hanem szomorúan bólintott. — Úgy van. Nem valódi. Műanyag. Budapesten már nincsenek fák... Döbbentem meredtem rá. — Nincsenek? — Nincsenek. Talán csak az Állat- és Növénykertben néhány, meg minifák az erkélyen. Tudja, bonszai. De igazi, rendes fa már lassan ötven éve nem él meg Budapesten. — A... levegő — kérdeztem szinte rémülten. — Dehogy. A levegő már tiszta. Legalábbis annyira, hogy a fák megélhetnének. A talajjal van baj. Ki kellene cserélni a fél ország talaját vagy talán az egészét, de kérdem én, honnan? Hiszen mindenütt ez a probléma. — De hát... micsoda? — hebegtem. Visszaültünk a járgányba, s mielőtt elindította volna, magyarázni kezdett. — A sózástól van elsősorban. Tudja... az ezredforduló előtti évtizedekben úgy védekeztek a síkosság és a jég ellen, hogy sózták az utakat. Egyre több és több sóval, hogy a jég elolvadjon. A só aztán beszivárgott a talajba, s annyira tönkretette, hogy az ezredforduló után már nem létezett olyan makacs fa, amely megélt volna benne. Előbb még mindenféle bokrokkal próbálkoztak, később feladták a küzdelmet. Nem volt értelme. A talaj végérvényesen tönkrement. Ha jobban megfigyeli a fa törzsét, ahol a talajjal találkozik — látja, itt! — fehér karika húzódik a törzsön végig. Ez még mindig a só nyoma. Néha a műanyagot is megrágja. — Szörnyű — sóhajtottam. — Hiszen még nálunk, Új-Budán is vannak fák... Igaz, hogy hordókban meg egyéb tartályokban, de legalább igaziak.